Az új reményem 2/1

Az új reményem 2/1

2016 Április 1

  Reggel van. Öt óra pontosan. Nagyjából mindig ilyenkor kelek. Bár... A tanítás csak nyolckor kezdődik, de eleve negyven-ötven perc míg beérek a suliba... Elkészülnöm körülbelül egy óra. Meg amúgy is... Ilyenkor édesapám és bátyám - aki mellesleg egyetemre jár - reggeli imára mennek. Illetve csak kedden, szerdán és pénteken, de a többi nap is ilyenkor kelek. Gondolom nem kell mondanom, hogy nem vagyok az a tipikus koránkelő típus. Ugyan! Ki ilyen ennyi idős korában? Mindegy is... Amint megszólalt az ébresztőm - vagyis telefonom - , ,,felpattantam" és elkezdtem készülődni. Máskor direkt fél órával előrébb állítom az ébresztőt, hogy azt higgyem, több időm van. De ma nem. Ma péntek van! Egy ideje már járok egy ifjúsági zsidó közösségbe: SOMER. Azt jelenti ,,őrző", héberül. Tudom, mert a bátyám mondta. Általában amit a bátyám mond, azt gondolkodás nélkül elhiszem. Nem tudom miért. Felnézek rá. Ő az egyik ember a három közül, akire felnézek. Hogy ki a másik kettő? Szerintem ezt a vak is látja... De azért csak elmondom , nehogy kérdések merüljenek fel egy bizonyos olvasó számára. A listámban a legelső helyen a bátyám áll, majd a legjobb barátom, Grace, és végül Ed. Hogy miért nézek fel rájuk? Nem tudom. Egyszerűen van egy ilyen érzésem, hogy ők felsőbbrendűek. Az igazat megvallva... Kicsit mindhárman úgy viselkednek, mintha ez így is lenne. De nem lehet őket hibáztatni, mindhárman eléggé intelligensek, szóval ez van.

  - Jó reggelt Pupa... - mosolyogtam legkedvesebb háziállatomra, aki szinte már a családtag címet viseli a szívemben. Mint egy aranyos kisbaba. Az én kisbabám. - Na gyerünk lefelé! - küldtem le az ágyamról. Maradhatott volna nyugodtan, de a takarómon feküdt, ha nem tudtam volna kiszállni az ágyamból, szerintem visszaaludtam volna. Ami nagy kár lett volna, mert ma különleges nap van! Ma van a ,,Somer Maratonok Éjszakája"! Régóta vártam már ezt az eseményt. Jól hangzott: ,,szülők nélkül egy egész éjszaka", ki nem hagytam volna!

  Lefutottam a csigalépcsőn ami a földszintre vezetett, majd a fürdő felé vettem az irányt. A fogkefémért nyúltam, de akkor rájöttem, hogy még nem reggeliztem. Ezért gyorsan elővettem a hűtőből a tejet és beleöntöttem egy pohárba, majd a mikróba helyeztem a poharat. Elővettem a kakaóport, majd amint ideális hőmérsékletűvé vált a tej, három teáskanál kakaóport és kettő cukrot tettem a tejbe.
  - Te is kérsz? - kérdeztem halkan a kiskutyámtól, mivel a szüleim még aludtak. - Gyere! - biccentettem a fejemmel és a kakaó felét átöntöttem Pupának, majd a másik felét én ittam meg. Megmostam a fogamat, majd kisminkeltem magam.
  - Jó reggelt! - köszönt apa álmosan. - Mennyi az idő?
  - Körülbelül fél hat. - válaszoltam egyből. Apa nem szerette, ha kisminkeltem magam, ezért mindig próbáltam a legkevesebbet apám szeme elé kerülni, mikor épp sminkeltem. Általában mindig apa után kelek fel, ezért kissé furcsálltam a helyzetet.
  - Oké. - mondta nyugodtan és elsétált. Ennyi? Máskor mindig leszid, de most semmi. Mi történt??? 
  - Oké...

  Miután kész voltam a sminkeléssel, felmentem a szobámba és átöltöztem.
  Most jobban kell kinéznem, mint bármikor! 
  Tudom, felszínes gondolat... De hát mégis csak tinédzser vagyok... felvettem a szürke, kissé bő pulóverem - ami jelzem, új - , és alá egy farmernadrágot. Egyszerű, de pont ezért jó! Miután elkészültem mindennel, lementem a nappaliba indulásra készen. Máskor mindig reggel pakolok be, de most nem szabadott ezzel foglalkoznom! A bátyám is megjelent, így már majdnem elindulhattunk.   De...
  Akkor felkelt anyám...
  Míg én erről nem tudtam, a bátyám kisétált a kocsihoz, én is menni készültem, de egy percre még megálltam a tükör előtt. Apám siettetve nézett rám, de azt hiszem megértett, mert kiment az ajtón és mögötte várt, nehogy zavarjon. Kissé hideg volt reggelente, ezért felvettem egy meleg sálat, ami mellesleg a bátyámé volt, majd egy kesztyűt, ami már tényleg felesleges volt, de jól mutattam.

  Nem is rossz. 

  - Hová mész így? - zavart meg anyám.
  - Te jó ég! - kiáltottam. - Megijesztettél...
  - Miért vagy így kisminkelve?
  - Nem fogod megmondani, hogy nézzek ki! - kiáltottam rá, majd felkaptam a fülhallgatómat és a telefonomat és kifutottam a házból.

  ,,Hú de menő..."  Ez volt az első megjegyzésem magamról magamban. Másfél éve még letöröltem volna magamról a sminket és hagytam volna, hogy ócsároljon, de ez megváltozott.
  Beszálltam az autóba, én és az apám, majd bedugtam a fülhallgatómat a fülembe és elindítottam Taylor Swift-től az ,,I Knew You Were Trouble" - t.
  Emlékszem még mikor először ellenkezdtem anyámmal. Na és ki miatt? Hát persze, hogy ,,Ő" miatta... Ha csalódást és fájdalmat is okozott nekem Béni, akkor is hálás lehetek neki. Ő volt az oka, hogy - kicsit - jobban lazítani tudok fiúk közelében. Meg persze miatta mondtam először nemet a sárkánynak, szóval... Azt hiszem örülök, hogy találkoztam vele!

  - Beatrix - szólított meg apám. - Vedd ki egy percre kérlek. - Kivettem a fülhallgatót a fülemből, és apámra néztem.
  - Igen?
  - Tudod, hogy nem akar rosszat.

  Anyámra célzott. Azt hiszem bátram kijelenthetem, nincs túl jó kapcsolatom vele. Igazából... Még apámmal sem. Utoljára másodikos koromban öleltem meg, vagy adtam neki puszit.

  - Tudom. - mosolyogtam. - Sajnálom.
  - Nem tőlem kell bocsánatot kérned.
  - Igen, tudom de...
  - Értem. - szólt közbe. - Csak adj neki egy kis időt. Jót akar neked.

  Nem mondtam semmit, csak mosolyogtam - kissé bűnbánóan - , és visszadugtam a fülhallgatót.
  Körülbelül negyven perc múlva oda is értünk az iskolámhoz. Már nem busszal járok, visszaköltöztünk abba a kisvárosba, ahol születtem és hét éves koromig éltem. Jó kis hely. Azt hiszem. Csak... Kissé unalmas. Úgy gondolom, hogy egy korombeli gyereknek - inkább tinédzsernek - jobb, ha nagyvárosban él, izgalmasabb. Meg persze Lauwine Cityben él az összes barátom.
  Kiszálltam az autóból, és elköszöntem apámtól és Achimtól. Megvártam, hogy elmenjenek, majd elvettem egy töltött marlborot, és meggyújtottam. Kivettem a telefonom a zsebemből és megnéztem rajta az időt. Hat óra negyvenkét perc. Majdnem új rekord. Elszívtam a cigarettámat és bementem az iskolába. Az automatához sétáltam és vettem egy kávét. Felsétáltam a másodikra, a termembe, majd leültem és vártam.
  Megérkezett a második diák.

  - Jó reggelt!
  - Jó reggelt Robert! - köszöntem.
  - Hogy vagy? - kérdezett mosolyogva.
  - Kicsit fáradt vagyok, de azt leszámítva remekül.
  - Ennek örülök.
  - Te hogy vagy?
  - Baszott fáradt vagyok... - mondta nyűgösen, majd leült egy székre, és ráfeküdt az asztalára.
  - Hmm... Az nem jó... - mosolyogtam.
  - Mi lesz az első óránk?
  - Nem tudom, tesi?
  - Ja... Az lehet.

  Robert egy új srác, aki a félév után jött néhány héttel. Emlékszem, mikor megjött, nagyon tetszett minden lánynak az osztályban. Nem tagadom, nekem is egy kicsit. De mára már csak barátok vagyunk. Nem is barátok, inkább csak... haverok. Nem szoktunk olyan sokszor beszélgetni, de jóban vagyunk. Graceval más a helyzet, ők nagyon is jóban vannak. Gracenak amúgy is könnyű volt a barátkozás. Amikor először hozzám szólt, csokival kínált. Fura most így belegondolva... Most inkább tudom elképzelni egyedül, az egyik wc fülkében csokoládét enni, mintsem adjon önszántából másnak. Ez érthető, mindenki szereti a csokit. De ő nagyon. Érdekesség: Nem szereti a fehér csokit. Grace néger, véletlen lenne? Nem hiszem...

  - Jó reggelt! - köszönt Grace, majd letette a táskáját és a kabátját az asztalára.
  - Szia! Hogy-hogy ilyen korán? - kérdeztem meglepve. Általában óra előtt úgy 10-15 perccel szokott megérkezni.
  - Öcsémet kellett behoznom.
  - Sajnállak! - nevetett Robert.
  - Kösz. - mosolygott Grace. - Webby, van nálad cigi?
  - Öhm... Ja.
  - Úhh, milyen? - kérdezte mosolyogva.
  - Tegnap vettem suli után, dupla pattintott marlboro.
  - Menjünk.
  - Robert, te is jössz? - kérdeztem Robertre nézve.
  - Ühmm... - dünnyögte a kabátjába hajtva a fejét.
  - Ez akkor egy nem? - kérdeztem.
  - Menjünk már. - sürgetett Grace.
  - Oké, Robert, a mosdóban leszünk.
  - Ühümm!
  - Jól van, menjünk. - mondtam.

  Mikor a mosdóba értünk, kivettem két szálat, és átnyújtottam egyet Gracenak. Odaadtam neki a gyújtómat, majd én is rágyújtottam.

  - Jössz ma Somerbe? - kérdeztem Gracet.
  - Igen.
  - Ma lesz a someres Marathonok éjszakája.
  - Tudom, alig várom. Ki megy még?
  - Én, Ester és a barátja, Freddie, és...
  - Ed?
  - Aha. Persze. Még mindig tetszik? Nem emlékszel, hogy mit mondtam róla?
  - De, persze. Már nem is tetszik.
  - Kamuzol.
  - De tényleg nem! Most jelenleg senki sem tetszik! - büszkélkedtem.
  - Hahh... - mondta gúnyolódva. - Nem fog sokáig tartani.
  - Dehogynem. Képes vagyok rá, nem függök egy férfitól sem. - mondtam talán kissé túl drámaian. De hát már megszokhatta tőlem...
  - Ha te mondod... - mondta érdektelenül, és beleszívott egy utolsót a cigarettájába, majd beledobta a wc-be.
  - Igen, mondom. - mondtam kissé zaklatottan, majd én is beledobtam a cigimet a wc-be.

  A nap nem telt valami érdekesen. Habár nem is lehetett volna túl érdekes. Egyszerűen nem bírtam magammal. Végig csak a maratonok éjszakáján járt az eszem. Ebédnél Eddel ültem és Graceval. Aztán elköszöntünk Edtől, mert neki más dolga akadt. Így ketten indultunk el a suliból négykor.
 Miután kimentünk a metróból, Az IKI (Israeli Kúltúrális Intézmény) felé vettük az irányt.

  - Nézd! - kiáltott Grcae, és megragadta a karom.
  - Jajj, mi az? - kérdeztem ijedten, majd megláttuk Estert, a barátját Petert, és egy ismeretlen lányt.
  - Sziasztok! - köszönt Ester hangosan és kedveskedve, amit furcsálltam.
  - Heló. - köszönt Grace, majd én. Mikor odaértünk hozzájuk, bemutatkoztunk. Kiderült, hogy a lányt Victoriának hívják. Először láttam Petert, kicsit megilletődtem, mivel Peter hatalmas volt, mellette Ester törpének tűnt. De nem ám törpe törpének, inkább amolyan hupikék törpikék félének. Amúgy is nagyon alacsony volt, de így igazán aprócska. Mellettük Victoria állt, gyönyörű arca volt, hófehér bőre, szőke haja, és nagy szemüvege. Egy pillanatra azt hittem, angyalt látok. Még jobban megilletődtem.

  - Mizuka csajszik? - kérdezte Ester csillogó szemekkel, mire én  furcsán néztem rá.
  - Most indultunk az IKI-be. Ti jöttök a mai marathonok éjszakájára?
  - Persze! - mondta mosolyogva Ester. - Tudod Peter, amikor egész este filmeket nézünk.
  - Ja, vágom. - mondta.
  - Jujjci, annyira várom már! Olyan szupcsi lesz! - mondta Ester mosolyogva.
  - Iszunk előtte valamit? - kérdezte Victoria.
  - Nem lenne ellenemre. Ki vesz piát? - kérdezte Grace.
  - Srácok, én először leteszem a cuccaimat, aztán majd még jövök. - jelentettem ki.
  - Okéska, siess! - vigyorgott Ester.

  Először nem is értettem miért ilyen, aztán rájöttem, hogy ott van a barátjai is... Érthető, hogy ilyen aranyosan viselkedett.
  Beléptem az IKI-be, és a lift felé sétáltam, majd a harmadikon kiszálltam. A liftben megigazítottam a ruhámat, és vettem egy mély levegőt. Amikor a nagyterembe értem, megláttam néhány madrichot, gyereket, (akik néhány évvel idősebbek voltak nálunk és ránk ,,vigyáztak") és Edet. Telefonozott és a kanapén ült.

  - Sziasztok! - köszöntem szégyenlősen - ami nem vallott rám - , majd Ednek is.
  - Áááá, Webby! - kiáltott Ed hatalmas vigyorral az arcán és felállt. - Ja nem. - majd leült.
  - Haha, vicces. - mosolyogtam, majd lehuppantam mellé. - Mit csinálsz?
  - A kérdés, ami felesleges... Játszok, de szerintem ezt te is tudod. - mondta érdektelenül. Edtől megszokott volt az ilyen viselkedés, ha nem viselkedne így, szerintem sokkal unalmasabb lenne az életem. Ő és Grace két olyan személyiség, akik olyan szinten egyediek, hogy néha már üdítő a társaságuk. (Haha) - Min mosolyogsz?
  - Csak arra gondoltam, hogy időnként szeretek veled és a bunkó természeteddel lenni. - kuncogtam.
  - Időnként? - nevetett. De még hogy nevetett! Természetesen, nem gúnyolódva. Ritka látvány.
  - Tudod, sokszor vagyok veled, ami már nem olyan élvezetes, mint anno. De hát ki kell használni minden időt, amit még a társaságodban tölthetek.
  - Most arra célzol, hogy elutazok Angliába? - kérdezte. Mire én lehunytam a szemem és sznob módon kezdtem el tapsolni.
  - Nem rossz, Ed, nem rossz.
  - Meghajolnék, csak lusta vagyok. - egyenesen a szemembe nézett. - Na ja... Amúgy a többiek hol vannak?
  - Bort vesznek, üldögélnek a parkban.
  - Te hogy-hogy feljöttél?
  - Fáztam. - hazudtam. Csak nem volt kedvem jópofizni idegenek társaságában. Idegenek, Victoria és Peter.
  - Értem.
  - Meddig maradsz ma? - kérdeztem reménykedve, hátha azt feleli, hogy végig. Bár erre nem volt nagy esély.
  - Körülbelül 11-ig.
  - Hogy-hogy?
  - Holnap versenyem lesz. Ki kell aludnom magam. - felelte. Bár hallatszott a hangján, hogy bánja.
 Mellesleg Ed verseny táncol. Emlékszem, egyszer terveztem neki egy ,,stílusos" ruhát. Természetesen borzalmas lett és kicsit csicsás. Bár Ed nem mondta, de tudtam, hogy nem tetszett neki. Lila csíkokkal díszítettem a felső részét a ruhának. Ed azt mondta, hogy kedvére van a lila. Azóta is gyakran használtam lilát, ha rajzoltam.
 - Kár... Pedig szívesen néztem volna veled valami általad választott szar művészfilmet. - mondtam lazán, Ed pedig elmosolyodott és hümmögött. - Na mindegy... Kénytelen leszek beérni jó filmekkel.
  - Tévedsz. - mondta tömören.
  - Miben? - kérdeztem értetlenül.
  - Én csak minőségi filmeket nézek. Ráadásul szerintem nagyok az elvárásaid. Kötve hiszem, hogy olyan filmeket fognak berakni amiket szeretsz.
  - Majd meglátjuk. Megyek megnézem a többieket.
  - Rendben.

  A lift felé vettem az irányt, majd megnyomtam a hívógombot. A liftben felhívtam Grace-t, hogy hol vannak.
  ***Szia! - köszönt a kagylóba Grace.
  ***Hali, hol vagytok?
  ***A McDonald's-ban. Gyere ide.
  ***Rendben.
  ***Siess!

 Majd kinyomtam.
 A földszinten találkoztam Laeti-vel és Sarah-val. Két lánnyal, akik szintén járnak SOMER-ba, bár Sarah nagyon ritkán.

  - Webby! -kiáltott Laeti felém rohanva, majd megölelt és összekoccant a fejünk.
  - Szia Webby! - köszönt Sarah, majd ő is megölelt.
  - Sziasztok lányok! A McDonald's-ba megyek Grace-hez és még néhány barátunkhoz. Velem tartotok?
  - Persze, mehetünk! - válaszolta Laeti.
  - Gyorsan felviszem a cuccom, aztán indulhatunk. - mondta Sarah.

  Laetivel és Sarahval átsétáltunk a tőlünk öt percre lévő McDonald's-ba, majd megkerestük a többieket.

  - Sziasztok csajszikák! Csak, hogy itt vagytok! - köszönt nevetgélve Ester.
  - Máris részeg vagy? - kérdeztem Estert halkan, majd leültem mellé.
  - Egy picikét.

  Csevegtünk még néhány percig, borozgattunk, majd együtt visszaindultunk az IKI-be. Lifttel felmentünk a harmadik emeletre, majd leültünk a nagy teremben várva, hogy elmondják a Madrichjaink az esti programot.

  - Sziasztok chanikocskák! - köszönt Dare. A legjobbfej madrich. A Dare becenév David Ramsay-ből jön. Valójában ez a David első két és a Ramsay első két betűjéből származik. A chanikok pedig mi vagyunk, azok a személyek,  akik nem madrichok, ha úgy tetszik, mi vagyunk a madrichok alárendeltjei. - Ma csupa jó filmet fogunk megnézni! A sarokban lesz kaja, ha megéheztek és üdítő, ha megszomjaztok. A kisszobában fogjuk vetíteni a gyerekfilmeket. A fiatal tinik itt, a nagy teremben lesznek. Akik pedig tinik , azoknak lesz a madrich szoba melletti terem. Ott lesznek művészfilmek, feliratos filmek stb. De persze átmehetnek a kis tinikhez a kicsikhez. Viszont a kicsik és a kis tinik nem mehetnek a tinikhez. A kicsik és a kis tinik bátran átmehetnek egymáshoz. Kérlek tartsátok be a szabályokat!

  Alig vártuk mindannyian a programot. Egy nagyon jó este elébe néztünk!

Ed, az egyetlen

3.RÉSZ

2015/12 Hó vége

  - Webby! - kiáltotta egyszerre Miri és Grace. Felnéztem meglepődve és értetlenkedve.
  - Ki mennél végre a táblához? - kérdezte lassan a matek tanárnő.
  Noah máris végzett volna? Felálltam a helyemről és kisétáltam a táblához. A tanárnő adott egy egyenletet amit - szerintem - könnyű szerrel megoldottam, majd kicsöngettek. Ezek szerint Noah-nak nem két percbe telt megoldania a feladatot. Egyébként Noah egy okos fiú, csak... Nem is tudom... Azt mondanám, a matek nem az erőssége.

  - Rendben gyerekek... - mondta lassan a tanárnő, majd felírt három feladatot a táblára. - Ezt jövőhét keddre csináljátok meg. Viszont látásra! - mondta - szokásának megfelelően - lassan, majd kiment a teremből.
  - Webby, megyünk? - kérdezte Miri.
  - Öhm... Most? - kérdeztem vissza, és bólogatott. - Rendben... - válaszoltam mosolyogva. De őszintén... Semmi kedvem nem volt hozzá.
  - Grace, jössz? - kérdezte Miri türelmetlenkedve.
  - Mindjárt. - elővette a kis kék és zöld dobozát, majd meggondolta magát és vissza tette a táskájába.
  - Hozd a táskát is. - mondtam neki.
  - Jó.

  Miért nem tudok nemet mondani? Ez a kérdés sokszor merült már fel bennem, bár választ még nem kaptam. Azt hiszem azért, mert nem szeretnék kimaradni semmiből sem. Néha rosszul érzem magam ezért. Olyan érzés, mintha irányítanának. Pedig ezt én döntöm el, senki sem irányít. Senki. Én vagyok a hülye, hát bűnhődjek csak!
  Átmentünk hárman a második emelet másik oldalára a női mosdóba, majd meggyújtottuk külön-külön a cigarettánkat. Mélyet szívtam az én kis töltött marlboromba, had roncsoljam a tüdőmet.
Ahányszor csak dohányzom, annyiszor gondolok a bajaimra és megfeledkezek róluk egy perc alatt. Minden problémámról és sérelmemről. Szeretek dohányozni, ha tudom is, hogy rossz.
Szeretem roncsolni az egészségemet, mert arra gondolok ilyenkor, hogy minél előbb engedhetem el az élet minden problémáját. Szeretem a gondolatot, hogy már nem vagyok. Érdekel, milyen szenvedni a halál okozta bajokban.
  Például... Vettem már be gyógyszereket, hogy végre megdögöljek - jelzem, sikertelenül - de nem szenvedtem. Sírtam, féltem, de nem szenvedtem, csak... elaludtam. Reggel mikor felébredtem értetlenkedve nyúltam arcomhoz. NEM TÖRTÉNT SEMMI. Rossz érzés volt, hogy még mindig létezek, és nem búcsúztam el a gyötrelmeimtől. Hiába írtam órákon keresztül a búcsúlevelet.
  Semmi. Semmi sem. Annál is kevesebb.

  - Webby! - szólított meg Miri.
  - Igen? - kaptam fel hirtelen a fejemet. Érdekes, hogy mindig akkor zavarnak meg, amikor emlékezek. Mindig megfosztanak ettől az érzéstől. De talán jobb is így, legalább nem rágódok annyit a múltamon.
  - Hallod, miért nem figyelsz? - kérdezte Grace.
  - Gondolkodtam...
  - Jó, mindegy! - kiáltotta Miri felhívva magára a figyelmet. ,,Mindegy..." - Szóval mit gondolsz erről?
  - Miről? - kérdeztem meglepődten.
  - Előbb mondtam el!
  - Hagyjad, nem figyel. - mondta Grace.
  - Davidről!!!
  - Mi van vele? - kérdeztem értetlenkedve. David az évfolyamtársunk. Év elején nagyon jóban voltunk, amiért nagy árat is fizettem... Volt neki egy ,,barátnője"... Elvileg... Inkább csak az a tipikus ,,facebookon ismertem meg és összejöttünk" kapcsolata volt. Nem számít... Szóval elvileg volt neki az a lány, és akárhányszor találkoztunk megölelt, amit az osztálytársai nem néztek jó szemmel. Azt hitték, hogy elakarom lopni Davidet a barátnőjétől. Ami teljesen abszurd volt! Hiszen David sosem jött be nekem, és szerintem nem is viselkedtem úgy, mint akinek igen.
  - Nézd már meg mit írt nekem! - kiáltotta. Átadta a telefonját és megmutatta a beszélgetésüket amit Messengeren írtak egymásnak. Olyan dolgok álltak benne, amit tudom, hogy nem gondolt komolyan David. De ezt Miri nem vette észre... Nem vagyok képes megmondani neki az igazságot, tudom, hogy megsértődne és összetörne. Visszaadtam neki a telefonját és vele együtt örültem.
  - Tényleg nagyon aranyosak vagytok! - mosolyogtam.
  - Tudom!!! - kiáltotta.
  - Bassza meg... - morgott Grace.
  - He? - ,,kérdezte" Miri.
  - Lehamuztam magam... - morogta Grace. Elkezdtem nevetni, de szemlátomást ennek Grace nem nagyon örült.
  - Mi van büdös dohányosok?! - rontott be Ester. Mindig így köszönt minket akárhányszor csak mosdóban vagyunk.
  - Grace lehamuzta magát. - mosolyogtam.
  - Hát az nem jó... De...
  - Webby pedig egy pöcs. - szakította meg Grace Estert.
  - Ezt eddig is tudtuk. - mondta fennhéjázva. Valamiért mindig többes számban beszél. ,,Jaj!" Lehet, hogy skizofrén? - Na de nem hiszitek el mi történt!
  - Mi? - kérdeztük egyszerre a nagy választ  várva.
  - Elmarad a magyar!
  - EZ AZ!!! - tört ki Miri magából.
  - Hogyhogy? - kérdeztem.
  - Vera néni nincs.
  - Király! Akkor hazamehetünk! - mosolygott Grace.
  - Mit vigyorogsz? - kérdeztem vicceskedve.
  - Mikor mész haza? - váltott témát Grace.
  - Miri, megyünk? - kérdezte Ester.
  - Oké! - válaszolt Miri és már el is mentek.
  - Szóval? - kérdezett újra Grace.
  - Négykor. Te?
  - Én is.
  - Lemegyünk addig sportsávra?
  - Előbb menjünk ebédelni.
  - Rendben, szóljuk Edéknek. - javasoltam.
  - Jó, addig én itt megvárlak. - válaszolta a cigarettájára nézve. Kimentem a mosdóból és balra vettem az irányt a folyosó végére ahol elhelyezkedett a termünk. Amint beléptem azt láttam, hogy Ed az asztalokon ugrál és Oliver hadonászik egy esernyővel. Tettem egy lépést szóra nyitva a számat, de Freddie megijesztett én pedig majdnem elestem.
  - Hehe! - nevetett Freddie.
  - Leejtettem a kipád... - lehajoltam és felvettem a kipáját. Átakartam adni Freddienek, de megelőzött és kikapta a kezemből.
  - Kösz.
  - Jöttök ebédelni? - kérdeztem kedvesen a három fiútól. Ed leugrott az asztalról és elsétált mellettem. Nem is nézett rám...
  - Öhm... Hát oké... - mondtam halkan. Ed kisétált az ajtón, Freddie és Oliver pedig követték őt. A táskámhoz sétáltam és felvettem a hátamra.
  - Jössz? - kiáltotta Ed az ajtóból.
  - Igen! - mosolyogtam. Ed mindig is szimpatikus volt nekem. Szó szerint az első mondatától. A mosdóhoz siettem, hogy szóljak Gracenek, de ő pont akkor jött ki az ajtón.
  - Mizu? - kérdeztem idegesen Gracetől.
  - Hogyhogy mizu? Alig két perce találkoztunk.
  - Öhm... Tudom, csak... - habogtam. - Valahogy elakartam terelni a figyelmemet Edről. Pár napja furcsán érzem magam a közelében. - suttogtam.
  - Társaságban nem illik sugdolózni! Még nem mondták? - kérdezte pimaszul Freddie.
  - Majd később megbeszéljük, ha ketten leszünk, jó? - kérdezte Grace.
  - Oké... Köszi.

  Leértünk a földszintre és benyitottunk az ebédlőbe és meglepetésünkre kicsi volt a sor. Két három ember állt előttünk. Ledobtam a táskámat és beálltam a sor végére, a többiek pedig mögém. Grace elém állt - mint mindig - , és gyorsan mondott valamit.

  - Tök szívás, hogy elköltöztetek...
  - Igen, tudom. Most járhatnánk együtt haza.
  - Aha...
  - Milyen az új ház?
  - Nagyon klassz! Nem jössz át megnézni valamikor? Megakarom mutatni neked a szobámat, annyira jó lett!
  - Valamikor majd átmegyek. Írj majd facebookon és megbeszéljük.
  - Minek? - kérdezte és elvett egy tálcát meg evőeszközöket. - Majd felhívjuk apádat, tuti megengedi!
  - Mondjuk - én is elvettem egy tálcát és evőeszközöket. - lehet róla szó.
  - Sziasztok lányok! - köszönt egy ismerős hang mire én körbenéztem és kerestem a hang irányát.
  - Áhh, heló Clinton... - köszöntem vissza barátaim társaságában a konyhás férfinak, aki egy asztalnál ebédelt munkatársaival.
  - Clinton!!! - kiáltotta Ed nagyon hangosan és nevetve. Nem tudom leírni milyen, mikor Ed így beszél. De az biztos, hogy nagyon szórakoztató egy fiú. Clinton pedig... Clinton az a tipikus ,,hím" aki, ha ,,nőstényt" lát, megakarja ,,hágni"... Ebéd után mindig megkérdezi tőlem, hogy nem kérek-e süteményt... Mint valami cukros bácsi!
  - Itt a pasid Grace... - súgtam kuncogva Gracenek. Válaszul egy - szinte - gyilkos nézést kaptam. Nem baj... Megérte. 
  - Üljünk minél messzebb tőlük. - súgta Grace.
  - A szerelemnek nem szabhatsz gátokat! - mielőtt bárki is félreértené, semmi sincs köztük. Grace egy 14 éves lány, Clinton pedig egy 28 éves férfi - aki szerintem biztos pedofil - , csak Clinton mindig olyan ,,furcsán" mosolyog, mint aki megakar rontani kislányokat... Néha már dühítő. Persze... Mindig viccet csinálok ebből, ha Graceről van szó, de ettől függetlenül nagyon dühít - főleg, ha velem teszik ezt a ,,pedofil konyhás bácsik" - ! Sportsávon például, ha sokáig maradok bent, jön Clinton és a barátja, és néznek röplabda közben. Néha olyan megjegyzéseket tesznek, mint ,,Jól csinálod!", ,,Csak így tovább!", ,,Nem jössz fel?" , ,,Ugorj magasabbra!" , ,,Szólj, ha végeztél!".
  - Ez annyira degradáló! - mondta durcásan Grace.
  - Nem ültök ide hozzánk? - kérdezte Clinton vihogva. Graceval - amint megkaptuk az ebédünket - , leghátra leültünk háttal Clintonéknak. Miután befejeztük az ebédet, lementünk a testnevelés terembe és leültünk egy padra.

  - Meddig maradtok? - kérdezte Ed.
  - Négyig. - válaszolt Grace.
  - Én is... - válaszoltam.
  - Chh... Nem meglepő...
  - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza.
  - Mindig Grace nyomában jársz. Nem unod még, hogy az utánfutója vagy?
  - Ezt már mondtad... vagy ezerszer... Nem unod még, hogy folyton magad ismételed? - kérdeztem vissza dühösen, de egyből meg is bántam. Nem akarok így viselkedni Eddel. - Jó, bocs... - ,,Jó, bocs"? Ennyi telt tőled Webby?? 
  - Nehogy már te kérj tőle bocsánatot amiért basztat! Ne legyél ennyire nyuszi! - parancsolt rám Grace.
  - Miért mondod meg neki, hogy mit csináljon? - kérdezett vissza Ed. - Hagyd, hogy maga tanulja meg mit kell tenni ilyen helyzetekben!
  - De hogyha egyszer ilyeneket mondasz neki, ő pedig elszégyenli magát...
  - Mindjárt jövök. - szakítottam félbe Gracet. Felvettem a táskámat a hátamra és amikor már nem voltam a többiek szeme előtt felfutottam a második emeleti női mosdóba, elővettem egy szálat és rágyújtottam.
  Mindig ez történik... Viselkedés zavaros vagyok... Nem várhatom el a többiektől, hogy kedveljenek, ha nem kedvelem magam! Nem akarod élni... Olyan nehéz ez az egész! túl nehéz életet kaptam... De tényleg! Mindig megtalálnak a rossz helyzetek! 
  Néhány percig még gyötrődtem és sajnáltattam magam, de hamar rájöttem, hogy ez nem megoldás. Hirtelen berregett a telefonom.

  **Anya hívott, haza kell mennem** - írta Grace messengeren.
  **Oké, majd még beszélünk! :) **- válaszoltam.
  **Ká, cs! :) **
  **Szia :* **

  - Szuper... Lehet itt egyedül négyig... - mondtam magamnak. Elszívtam a cigarettámat és vártam a kicsöngőt. Addig pedig zenét hallgattam és gondolkodtam. Amint meghallottam a becsöngőt, felálltam majd a termünk felé vettem az irányt. Máris becsengettek? Nincs időérzékem...  Benyitottam és a legnagyobb meglepetésemre Edet láttam meg egyedül telefonozni. - Szi...Szia...
  - Heló.
  - A többiek?
  - Hazamentek óra után.
  - Te meddig maradsz?
  - Fél négyig.
  - Mit csinálsz addig?
  - Játszom. Vagy van más ötleted?
  - Nincs... Játssz csak.
  - Hm? - hümmögött majd megrántotta a vállát, mintha nem erre a válaszra várt volna. - Ok.

  Néhány percig csendben ültünk, ezért elővettem azt a könyvet, amit aktuálisan olvastam. Hihetetlenül idegesített ez a nagy csönd!!! Mindig is utáltam a csöndet... Nem kellett sok idő, míg megszólítottam Edet.

  - Na és... - gondolkodtam. - Mivel játszol? - Más nem jutott eszedbe Webby, komolyan?
  - *valami számomra ismeretlen játék*. Tök jó...
  - Hát ez... - haboztam - tök jó...
  - Ja.
  - Jaj! - kiáltottam és lehajtottam a fejem az Ed előtti tanári asztalra. - Nekem ez nem megy!
  - Mi? - kérdezte és közben még mindig játszott a - számomra ismeretlen - játékával.
  - Ideges vagyok és nem tudom, hogy miért! - nyafogtam. DE MIÉRT NYAFOGOK?! 
  - Hát az szar.
  - Tudom... - nyafogtam továbbra is, mint valami idióta kislány.

  Nem tudom miért nem tudok természetesen viselkedni az Ed fajtákkal... Nem lehet, hogy megtetszett!!! Az teljesen kizárt! Ahhoz... Ahhoz... Ahhoz túlságosan is mások vagyunk... Nem akartam valaki olyanba beleszeretni, mint Ed...

 2015/10 Hó közepe

  - Szóval azt mondod, hogy tetszik neked Ed? - kérdezte Grace furcsállva.
  - Azt hiszem... - válaszoltam.
  - Szerintem ez nem jó ötlet...
  - Miért? Ő teljesen másmilyen, mint Béni vagy Justin! Ezért is vonzó... Okos... Kedves...
  - Kedves?
  - Igenis az! Év... Év elején mégiscsak megvédett...
  - Mikor? - kérdezte Grace tágra nyílt szemekkel.
  - Emlékszel még a csoport beszélgetésre messengeren év elejéről?
  - Körülbelül. Nem kedveltek. Mondjuk nekem semmi bajom nem volt veled, csak nem érdekeltél, mert még nem ismertelek.
  - Miri kitette a csoportba a profilképeimet és kifigurázta őket. Akkor volt nálam Rebecca, amikor még jóban voltunk...
  - Igen, tudom.
  - Na, szóval Rebecca válaszolt helyettem, mert fogalmam se volt arról, hogy mit kellett volna tennem. A suli második napján pedig összevesztem Chelia-val és gyakorlatilag megfenyegetett a csoportban és privátban is. Emlékszel még mit írt erre Ed?
  - Nem.
  - Azt, hogy nem már az első napokban kiközösíteni engem. Erre pedig Cheila mit válaszolt?
  - Nem tudom!!! Ne szakítsd már meg folyton a storyt!
  - Lenyugodott. Visszavett kicsit, olyan volt, mintha tisztelné Edet.
  - Áhh, dereng valami... És ezért tetszett meg?
  - Nemcsak...
  - De főleg.
  - Igen, főleg ezért. De nagyon szeretek vele beszélgetni, és mondom, más, mint a többi fiú. Ő nem arra hajt, hogy megbassza a lányokat. Nekem bármikor, de tényleg, bármikor! Tetszett valaha Ed?
  - Hát... - habozott. - Igen, még amikor új voltam. De hamar rájöttem, hogy ő nem az a fiú, akivel lehetne egy normális kapcsolatod.
  - Ezt... hogy érted...? - kérdeztem elszomorodva.
  - Szóval ő az a fajta ember, aki hamar dühbe gurul, és már ne haragudj, de te hamar felidegesítenéd. Meg nem veszi észre, ha megbánt valakit. Ez szerintem neked sem lenne jó...
  - Igazad van...

2015/12 Hó vége

  - Ne nyafogj már, kurva idegesítő vagy! - mondta nyugodtan... Lehajtottam a fejemet a padra és beakartam fogni a fülemet, de nem ment...

  Igaza van... 

  - Azt hiszitek, ti lányok, hogy ezzel aranyosabbak lesztek, pedig rohadtul nem.

  Tudom... 

  - A semmin hisztizel. Nem is próbálsz megváltozni?

  Nem tudok... 

  - Látod? Már megint olyan gyerekesen viselkedsz!

  Sajnálom... Én... Annyira sajnálom... 
  
  - Így előbb vagy utóbb senki sem fog majd veled foglalkozni. nem látod, hogy ez mennyire taszító?

  Hidd el...

  - Nem bírod magad összeszedni?!

  Én... Nagyon is... 

  - Nem veszed észre, hogy ez gáz? Bénán viselkedsz!

  Tudom!!! Tudom!!! Érted? De egyszerűen nem tudok máshogy viselkedni! Sajnálom! Nem vagyok hozzászokva ehhez! Még soha nem voltak olyan barátaim, mint most! És ez összezavar! Nem tudom, hogy kéne viselkednem! Érted?! NEM TUDOM! 

  - Webby... Mit csinálsz? - kérdezte Ed valamivel kedvesebben. - Sírsz? - kérdezett ismét, majd felállt és megkerülte az asztalt. - Webby...? - kérdezett félve és megérintette a hátamat.

  - Jól vagyok. - válaszoltam és felnéztem, de nem rá. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet az arcomon. - Csak... - haboztam. Mit mondjak? - Csak egy kicsit... Fáradt vagyok... 

  - Ohh! - sóhajtott. - Már azt hittem, hogy sírsz. 

  - Minek nézel te engem? - nevettem. 

  - Árulj el nekem valamit... - Ed leült a helyére és rám nézett. - Tehát mégiscsak sírtál... 

  - Mondtam már, hogy nem! Csak a kontaktlencsémmel volt valami baj. 

  - Aha... Persze... - mosolygott. Mosolygott... Akaratlanul is elmosolyodtam. Kétség sem fér hozzá! Nem tudom rejtegetni az érzéseimet... Akárhányszor csak rám néz, zavarba jövök és elmosolyodok... EZEN NAGYON HAMAR VÁLTOZTATNOM KELL! 

  - Szóval... Mit áruljak el? - tereltem a témát. 

  - Miért viselkedsz olyan sokszor gyerekesen? Tényleg nagyon idegesítő. - nevette el magát. Aranyos látványt nyújtott. A mosolygó Ed... Imádom ezt a mosolyt... - Mármint... Az a legrosszabb, hogy te tudnál normális is lenni, mert tudom, hogy az vagy. 

  - Az lennék? - mosolyogtam, mint mindig.

  - Igen... Szóval?  

  - Őszinte választ vársz? 

  - Mi...Milyen kérdés ez? - habogta. - Persze! 

  - Rendben, elárulom neked, de nagyon figyelj... 

  - Figyelek. 

  - Én... ezt... nem tudom! 

VÉGE

Még mindig

2.Rész

2015/12. Hó vége

 Gyönyörű...?

 - Milyen óránk lesz Webby? - kérdezte Grace.
 - A... Azt hiszem matek. - válaszoltam.
 - Webby!!! - kiáltott Mirella. - Webby!!!
 - Mi az Miri? - kérdeztem nevetve. Mirelláról annyit kell tudni, hogy rózsaszín haja van, alacsony, és imád pasizni.
 - Van cigid? - kérdezte mosolyogva.
 - Van. Miért?
 - Akkor nem hívlak meg, kísérj le az udvarra!
 - Egy szóval sem mondtam, hogy kérek. Előbb voltam a mosdóban.
 - Naaaa!
 - Na!
 - Webby légyszííí!
 Hiába.. Úgy sem győzhetek...
 - Oké, oké! - nevettem fel. - De akkor wc-ben.
 - Jó.
 Miri annyira kislányos. De nagyon aranyos, nagyon szeretem.
 Ez az új iskola teljesen más, nem hasonló ahhoz, amibe 6 és fél évig jártam, ahhoz sem, amibe csak fél évet. Itt teljesen mások az emberek, annyira elevenek... Boldog vagyok, hogy itt tanulhatok!

 - Grace, jössz? - kérdeztem.
 - Hová mentek?
 - A wc-be.
 - Oké, várj... - Grace kutogatott egy kicsit a táskájában, majd kivett egy szál dupla pattintott Marlborot. - Mehetünk.
 Mikor a wc-be érkeztünk, két nálunk nagyjából egy-két évvel idősebb lányokat pillantottunk meg. A lányok pár másodperc múlva kimentek, majd mi hárman kerestünk egy gyújtót.
 - Áhh, megvan! - kiáltottam fel. Meggyújtottam - a jelzem töltött cigimet - , majd beleszívtam egy mélyet abba a kis halált okozó szálba, átadtam Gracenek a gyújtót, ő pedig Mirinek. Miri egy kissé fél a tanároktól, ezért gyorsan bebújt egy fülkébe, Grace egy fülke elé állt, hogy lásson engem, de ha bejön egy tanár, bebújhasson a fülkébe. Én? Én pedig leültem a fal mellé széttárt lábakkal, mit sem törődve az engem fenyegetett veszélyektől. Olyan jól esett a nikotin szervezetemnek, hogy elmosolyodtam.

 - Min gondolkodsz? - szólított Grace. A kérdés annyira felzaklatott, hogy csak másodpercek múlva válaszoltam.  Beleszívtam a töltött cigaretta szálba, majd nehezen, lassan kifújtam. Hangom szomorúnak hangzott.
 - Csak Bénin gondolkodtam... - ekkor Miri kijött a fülkéből.
 - Ne nyafogj már mindig miatta! Egyszer úgy is muszáj lesz tovább lépned! - mondta Grace.
 - Nem élhetsz a múltban. - helyeselt Miri. Szép lassan elszívtam a cigarettám, közben szemem lesütve szorosan. Felkaptam a táskám, majd kimentem. Grace és Miri szintén. Mikor beléptem termünkbe, megcsapott a szél. Az ablakok tárva-nyitva.

 - Webby! - mosolygott Olive - Mi a baj? - váltott szomorú arckifejezésre.
Összeszedtem magam, hogy hangom ne csuklon el, majd mosolyt erőltettem magamra.

 - Semmi. Mikor csöngetnek?
 - Még két perc. De engem nem tudsz átverni! Mond el Webby!
 - Tényleg semmi! - mosolyogtam - csak egy kicsit fáradt vagyok...
 -Webby, baszd meg! - kiáltott Miri.
 - Milyen szép a szád! - mosolyogtam.
 - Chh, tudom! - meglengette rózsaszín haját - de...
 - Webby baszd meg! - lépett be Grace a terembe és szakította meg Mirella feltehetőleg kérdését. Amúgy tök jó, hogy ilyen kedvesek velem a barátaim, de tényleg! - Faszért flegmázol!
 - Sajnálom. - komorodtam el - Megpróbálok happy lenni! - mosolyom csak felesen húzódott el arcomon.
 - Gyere mert mindjárt kezdődik az óránk. - válaszolta durcásan.
Grace egyébként egy nagyon kedves és értelmes lány, az előző iskolájában sokan bántottak azért, mert néger. Mindenki kedveli, és mindenkihez jól alkalmazkodik.

 - Mellém ülsz Webby! - mondta Miri.
 - Igen.. - válaszoltam.
 - Nem kérdés volt!
Mirellát régen nagyon sokan bántották, most azért olyan, mintha azt hinné, ő a világ királya. De én megértem, csak így tudott beilleszkedni. Mirellán van néhány felesleges kiló, - egyesek szerint nem csak néhány - de én úgy gondolom, hogy nagyon csinos, nagyok a mellei, és a feneke is kerek. Ellentétben velem, én amolyan elöl deszka, hátul léc típus vagyok, vékony, magasabb mint az átlag, és ezt még fel is turbózom egy 6 centiméteres magassarkúval. Magassarkú nélkül 167-168 centiméter vagyok. Én úgy gondolom, hogy ez az átlagos, de tanáraim szerint nem.
 Mikor beértünk a terembe, szerencsére még nem volt ott... Öhm.. Nem tudom a nevét... Szóval... Szóval még nem volt ott ,,Tanárnő''.
 - Webby! - intett Mirella.
 - Ide! - mutattam az előttem lévő padra. Harmadik padsor, második asztal.
 Miri mellém ült, majd levette szemüvegét, hogy megtörölje lencséit.
 - Nehéz berakni a kontaktlencsét? - kérdezte.
 - Nem, elég egyszerű valójában.
 - Láttam videókat.
 - Óh, tényleg? - mosolyogtam.
 - Ne nevess! Mindegyik azt mondta, hogy tökre nehéz és... - Mirinek megszólalt a telefonja, ami azt jelezte, hogy kapott egy új üzenetet facebook-on. Megnézte a telefonját és felkiáltott.
 - Jaj. - mosolyogtam.
 - Ezt nézd! Cristen írt!!
 - Hát ez fenomenális.
 - Olvasd el.
 Miri átadta a telefonját, majd gyorsan elolvastam a Cristentől kapott messenger üzenetet, amiben az állt, hogy mennyire szereti Mirit.
 - Jaj de aranyos! - mosolyogtam, majd visszaadtam Mirinek a telefont.
 - Tudom!!!
 - Sokáig!
 - Köszönjük!

 Pontosan tudtam, hogy ez a Cristen is csak egy nőcsábász alak, aki csak a dugásra gondol. Az ilyen ,,férfiak'' nem tisztelik a magunkfajta ,,nőket''. Tudtam, hogy egy-két hét múlva Cristen nem fog Mirivel foglalkozni, de nem volt szívem megmondani ezt Mirinek.

 Ekkor benyitott a matektanárnő aki nem igazán a kedvenc tanárom, máig nem tudom a nevét, és mindig is csak tanárnőnek hívtam. Vagy tancinak. Ahogyan a helyzet adta.

 - Noah... - mondta lassan tanci,  igazából mindig is lassan beszélt... Nem tudom miért, ilyen típus.
 - Igen tanárnő? - kérdezett vissza csíntalan mosollyal az arcán.
 - Leszállnál a padról?
 - Öhhm... Ja.
 - Há! - nevetett Barbara. Barbara talán azóta barátkozom, mióta először találkoztunk. Szintén matekon. Barbara sok mindenen nevet, persze ez érthető, Noah tényleg nagyon nevetséges a többi osztálytársával együtt. Tancival megnéztük a házi feladatot, majd felírt a táblára egy egyenletet és leült a leghátsó padsorba.

 - Tanci, kimehetek a táblához? - kérdeztem jó tanuló módján.
 - Nem, most azt szeretném, ha Noah menne ki.
Noah kiment a táblához és elkezdte az egyenletet.

 - Ez elfog tartani egy darabig... - súgta Mirella és elővette a telefonját.
  Szegény Noah... Akaratom ellenére is folytattam a gondolatmenetemet Béniről...

 - MÚLT -

 - Helló gyönyörűm! - mosolygott csábosan a fiú.
 - Öhm... Szi..Szia...
 - Na és téged hogy hívnak?
 - Be...Beatrix... Beatrix Roberts...
 - Szia Beatrix! Mint már tudod, engem Benjaminnak hívnak, de szólíts Benének!
 - Szia...
 - Bene. - emlékeztetett.
 - Igen, az! - nevettem, hogy oldjam a feszültséget, de inkább csak én kerültem kínos helyzetbe.
 - Csá! - kiáltott a másik idióta. - Armin vagyok!
 - Helo Armin.
 - Hány éves vagy? - kérdezte Bene.
 - Tizenhárom.

  A két fiú hatalmas szemekkel néztek rám
 - Fent maradsz velünk beszélgetni? - kérdezte ,,Bene".

 Persze! Miért is ne? Végül is csak lejáratnám magam... Pff, mi az nekem?

 - Ne.. Nem hiszem...
 - Miért?
 - Várnak lent a szüleim.
 - Hm.. Oké.

 ,,Oké". Oké... Oké? Oké?! Mi az, hogy oké?! Ezt nem hiszem el! Túlizgultam ezt az egészet! Te jó ég! Annyira bénán érzem most magam! Hiszen... Hiszen ez is csak egy kis nyámnyila nagyra nőtt kisfiú! Csak így simán elenged? Hmm... Végül is érthető, nem is ismer, nem kéne rá emiatt haragudnom. De most már nem mehetek vissza, az olyan kínosan jönne ki! A kilincsért nyúltam, amikor Bene megszólított.

 - Hé!

 Na most már tényleg elmehetsz a jó büdös tudod hová!!!

 - Igen? - visszafordultam és kérdeztem közömbös hangon és nyugodtan. Vagy... Legalábbis nyugodtnak tűnhettem.
 - Biztos nem maradsz fent velünk?

 Olyan szépek a szemei! Miért ilyen szépek?! Hogy mondjak így neki nemet...?

 - Megkérdezem.
 - Rendben. - kacsintott.

 Nagyon elvörösödtem. Hogy hozhat ilyen helyzetbe? Olyan aranyos...
 Lementem a földszint - féleségre - , és megkérdeztem a nagy kérdést tele önbizalommal és büszkeséggel a szívemben. Olyan voltam, mint egy oroszlán! Semmi sem tántoríthatott vissza a nemes cél érdekében.

 - Anyuci... Fel mehetek játszani? - kérdeztem vékony remegő kis hangon.
 - Nem!
 - Oké...

  Ennyit a bátor oroszlánról... Nyuszi vagy Beatrix!

 - Na... Beatrix... - szólt apám anyámnak, - ugyanis anyámról kaptam a nevem - .
 - Miért is engedném el a lányomat magam mellől?
 - Hát jó - jelentettem ki - , akkor sziasztok.

 Felálltam az asztaltól és most először mondtam nemet anyámnak. Úgy gondoltam, ez egy új kor kezdete. Azt hittem, hogy édesanyám utánam fog jönni, vagy utánam kiált, de nem.
Nem.
Csinált.
Semmit.
Felmentem az emeletre, és megláttam a két fiút a férfi részleg leghátsó padsorában. Amikor Bene meglátott, felkiáltott és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Teljesen úgy éreztem, mintha a  lábaim a földbe gyökereztek volna. Bene látta, hogy kissé félek tőlük, ezért rám mosolygott, majd felállt. Mielőtt értem jött volna - az én hősöm - , erőt kaptam magamon, és feléjük közeledtem.

  - Sziasztok... - mondat kissé zavartan.
  - Heló Beatrix, ismét itt! - mosolygott a fiú. Mármint Bene...
  - Csá megint. - köszönt a másik srác, Armin.
  - Mizu? - kérdezte Bene.

  ,,Mizu"... Mizu... Mizu? Mizu?! Ez a srác azt hiszi, hogy egy flegma kis ,,Mizuval" lekenyerezett? Na várj csak, én is tudok flegma lenni, majd meglátod!

  - Semmi. Veled?
  - Holnap meccsem lesz.
  - Mit sportolsz?
  - Hokizok! - nevetett Bene. De miért nevet? Tudtommal semmi vicces nincs ebben a sportban, ugyanolyan, mint bármely másik sport. Armin is elkezdett nevetni számomra ismeretlen ok miatt. Komolyan nem értem mi ebben a vicces...

  - Mi ebben a vicces? - kérdeztem érdektelenül.
  - Az, hogy azt mondta ,,hokizik"! - válaszolt Armin és ismét nevettek.
  - Tudod, hoki! - Bene a kezét előre-hátra mozgatta és a nadrágja elé tette a kezét. Hm... Előre-hátra mozdulatok a nadrágja közelében... A... nadrágja... FÚJ! TE PERVERZ!

  - Te jó ég! Te a maszturbálásról beszélsz?! - fakadtam ki, erre mindketten idétlen vihorászásokba kezdtek.
 - Komolyan csak most fogtad fel? - kérdezte Armin.
 - Betegek! - felálltam és menni készültem, de akkor Bene visszahúzott a karomnál fogva és az ölébe pottyantam. FEL KELL ÁLLNOM! MI LESZ, HA VALAKI MEGLÁTJA EZT?! MIT FOGNAK RÓLAM GONDOLNI?!!! - Eressz! - de Bene nem eresztett.
  - Nyugi, - Bene egyenesen a szemembe nézett és rám mosolygott. A hangja olyan selymes volt, mint a kedvenc selyem pizsamám, puha és lágy. - csak vicceltünk.
  - Én nem szeretem az ilyen vicceket! - felálltam az öléből és az ajtó felé vettem az irányt. - Ne gyere utánam, kérlek! - a még megmaradt méltóságommal lesétáltam a gyerek szobába ahol megláttam Mirit és barátait.

  - Sziasztok. - köszöntem mogorván. Egy kicsit talán tényleg túl komolyan vettem.
  - Szia, mi a baj? - kérdezte Miri. Odasétáltam a sarokba ahol tartózkodtak és leültem a fotelba.
  - Semmi...
  - Hát jó...
  - Még is mit képzel magáról ez a fiú?!
  - Ezek szerint még is csak van valami problémád. - nevetett Miri.
  - Igen, van! Fent van egy otromba srác akit többé látni sem akarok!

  Hazudtam.
Nagyon is látni akarom. Őszintén szólva tetszett ez a... Ez a... Talán a legjobb szó rá a ,,csíntalan" viselkedés. Csak nem akartam bevallani magamnak. Nem akarok egy béna kis vigyorgós tini lánynak tűnni akit egy mosollyal és pár kedves szóval le lehet venni a lábáról.

  - Milyen srác? - kérdezte Miri.
  - Béni! - válaszolt helyettem egy nagyon szép arcú kislány.
  - Oh, szóval Bénivel találkoztál! - nevetett Miri. - Hát igen, javíthatatlan!
  - Béni? - kérdeztem értetlenkedve. Gondolom egy másik becézés a Benjaminra.
  - Nem egy helyes barna hajú sráccal találkoztál?
  - De.
  - Akkor az Béni! - mosolygott Miri.
  - A barátotok?
  - Úgy is mondhatjuk.
  - Bocsi, hogy félbeszakítom a beszélgetést, de te nem az a lány vagy, akivel múltkor játszottunk? - kérdezte a szép arcú kislány.
  - De, szolgálatodra! - mosolyogtam és kezet nyújtottam felé. - Beatrix vagyok!
  - Én meg Janka! - mosolygott vissza a szép kislány. A szorítása nagyon gyengéd volt, a keze pedig puha. Érthető, végül is még csak egy kislány.
  - Akarsz valamit játszani? - kérdezte Janka.
  - Persze!

  A kislányokkal körülbelül egy fél órát játszottam, aztán kihirdették, hogy van süti, és abbamaradt a játékunk. Felmentem, hogy megnézzem elmentek-e már a furcsa fiúk és kit láttak szemeim?

  - Béni!
  - Igen! - mosolygott BENE HELYETT BÉNI.
  - Hol van Armin?
  - Hazament.
  - És miért ülsz itt egyedül?
  - Miért ne ülnék? Nyugis hely.
  - Van lent süti, ha kérsz.
  - Én csak téged akarlak... - mondta csábos tekintettel, mire én meghátráltam. - Vicceltem! - nevetett BÉNI.
  - Kérdezhetek valamit?
  - Bármit.
  - Hát jó... De kérlek ne értsd majd félre!
  - Rendben, nem fogom! Csak mond már. - mosolygott.
  - Szó...
  - Beatrix! - nyitott be anyám az imaterembe érdes hangjával félbeszakítva a kérdésemet. - Gyere, indulunk!
  - Jó, egy pillanat!
  - Gyere kislányom, anyádnak fáj a feje. - szólt apám kellemes hangsúlyt hallatva.
  - Sajnálom Béni, mennem kell.
  - De...
  - Majd legközelebb, jó éjszakát! - mosolyogtam.
  - Jó, pe... persze, de...

  Apához sétáltam és átvettem tőle a kabátomat.

  - Köszönöm. Jó éjt! - kiáltottam Béninek.
  - Jó éjszakát...

  Kisétáltunk az ajtón, miután mindenkitől elköszöntünk és beültünk az autóba. Én hátraültem apám mögé és elővettem a telefonomat a zsebemből, majd bedugtam a fülhallgatót a fülembe és betettem a Jerusalem-et Matisyahu-tól.

  - Mit beszélgettél a fiúval? - kérdezte anyám.

  Az ablakon bámultam ki, és úgy csináltam, mintha már nem hallanék semmit, amikor elfordult feljebb vettem gyorsan a zenét. Hihetetlen egy éjszaka volt, soha sem fogom elfelejteni Béni hatalmas gyönyörű szemeit és csíntalan mosolyát, a szavakat amiket kiejtett a száján, és a mozdulatokat amiket felém tett. A kocsiból kifelé bámulva figyeltem a fényeket és az utcán sétáló vidám embereket. Olyan érzésem volt, mintha hirtelen mindenki boldogabb lenne és nyugodtabb. A világ gyönyörű és a csodái csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Csodálatos életem van és boldog vagyok.
Legalábbis... akkor még úgy éreztem...

2.RÉSZ VÉGE

,,Helló Gyönyörűm!''

1.Rész

2014. Augusztus vége

 - Én akkor sem szeretnék menni! - fakadtam ki édesapámnak.
 - Ha nem jössz, akkor anyád sem jön, ha anyád nem jön, akkor én sem mehetek, márpedig én kíváncsi vagyok erre a zsinagógára! - felelte édesapám nyugodtan.
 - De engem nem érdekel! Nem érted? Itthon akarok maradni! Mindig ezt csináljátok velem! Mindig mindent rám erőltettek! Nem engedtek el sehová, azt kell felvennem amit az a nő - vagyis anyám - akar rám aggatni, mi vagyok én nektek? A lányotok, vagy a barbie babátok?
 - Igen, te a mi kis babánk vagy! - közölte velem ezt hatalmas, jóindulatú mosollyal az arcán. - Anyáddal pedig ne vitatkozz, tudod mennyire önfejű...

 Édesapámat én egy végtelenül jókedvű, vicces, kedves férfinak gondolom, ahhoz képest, hogy van egy 18 éves fia, és egy 13 éves lánya, ahhoz képest egész fiatal, idén májusban tölti be a 37.életévét. Nem szeretek vele vitatkozni, mert akkor anyám őt fogja minden egyes kis szavamért hibáztatni, hogy ,,nem tudott rendesen megnevelni'' vagy, ,,túl engedetlen vagyok, neveljen meg''! Hát tudod mit vénasszony? Menj a...

 - Figyelsz te rám? - szakított félbe anyám. Észre sem vettem, hogy apám eltűnt, ennyire elgondolkodtam volna?

 - Vedd már a kabátod és induljunk! Apád már az autóban ül! - Nagy nehezen felvettem a kabátomat, - ami egyébként egy nagyon kényelmes és divatos kis zöld széldzsekinek felel meg, amit anyám anyjától kaptam születésnapomra. Őszintén szólva nem igazán kedvelem anyám családját, persze... Szeretem őket, de nem bírok a legtöbbjükkel 10 percig megmaradni, valahogy valamivel mindig belém kötnek, mint például ,, Miért nem segítek édesanyámnak a házimunkában?'' vagy, ,,Miért nem anyám mellett állok ki a családi vitáknál, és miért az apámnál?''. Ezt elviselni néhány percig még könnyű, de hogyha 2-3 óráig otthagynak a rokonoknál, és a rokonok megállás nélkül csak ezt hajtogatják, nos... Az egy kissé már irritáló. Alapjában véve anyám családjának felnőtt részlege ugyanolyan idegesítő, mint édesanyám, egy két embert kivéve. Nem mondom, hogy nincs akivel jól elvagyok édesanyám családjából, ott vannak az unokatestvéreim, Suzanne és Kelvin, egy kissé kockák, de jó fejek, van velük néhány jó emlékem, amire ha rágondolok egyből kivirul az arcom, legyen bármilyen rossz kedvem is. Ez van apám családjában lévő unokatestvéreimmel is, ha az együtt töltött időkre gondolok, nehéz nem boldognak lenni.- szóval igen... a zsinagóga... - Ezt a cipőd veszed fel? Már megint?
Igen, te logikátlan ba...! Akarom mondani...

 - Mivel mi most egy olyan helyre megyünk, ahol teljesen újak leszünk, nem mindegy, hogy milyen cipőt veszek fel? Még sosem láttak! Nem tudják, hogy milyen cipőben szoktam járni hétköznap.
 - Csak menj és ne beszélj! - felelte.
Nyertem... Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, amit anyám észrevett.
 - Ne mosolyogj már, mint egy hülye! Menj a kocsiba!
 - Szóval, már az is baj, ha boldog vagyok? - feleltem nyájasan.
Mielőtt újra megszólalhatott volna anyám, kirohantam a házból, és kinyitottam az autó ajtaját beszállásra készülve.
 - Jaaj... - sóhajtottam. Beültem az autóba, és elfújtam az arcomba lógó tincset, majd hátradőltem az ülésben.
 - Beatrix... - szólított meg apám, mire én egyből felültem és apám nyakába lihegtem csíntalan mosollyal az arcomon. - Meddig készülődik még?
 - Szerintem maximum 2 óra... De lehet, hogy 3... Megkérdezzem? - apám nem felelt, csak nevetett egyet, majd elővette azt a rágót, amit úgy szeretek.
 - Kérsz?
 - Köszönöm! - elvettem tőle a rágógumit és ismét hátradőltem az ülésemben.
 - Kérhetek egy szál cigarettát édesapám? - kérdezte a bátyám, Achim nyájasan viccesedve.
 - Van tüzed? - kérdezett vissza apám.
 - Van.
Apám átadta Achimnak az egy szálat, amit kért, majd rágyújtottak. Mindig is úgy gondoltam, hogy a cigi butaság, ráadásul sok pénzbe kerül.

 - Fúj... - szörnyedtem el a füsttől.
 - Na végre! - kiáltott fel apám. Arra fordultam, amerre apám is, és megláttam, ahogyan édesanyám egy pulóverben kisétál a házból pici körömcipőjében.  Vicces látványt nyújtott... Anyám egy kicsit súlyosabb, mint az átlag, és abban a béna pulóverben még teltebbnek tűnt.
 - Indulhatunk. - szállt be anyám az autóba.
Az úton betettem a fülhallgatómat, és néztem, ahogyan a nyár utolsó napsugarai kezdenek eltűnni. Augusztus 25. szép dátum, anyámnak két napja volt a születésnapja, de ez mintha nem is számított volna.

 - ,,Whataya want from me...'' - énekeltem.
 - Az jó szám. - szólított meg Achim.
 - Kéred? - odanyújtottam neki az egyik fülhallgatót, de nem fogadta el.
 - Szereted Adam Lambertet? - kérdezte.
 - Aha. Te?
 - Ja.
Öcsém! Ez már rekord, komolyan mondom! Ezt a párbeszédet! Jó társaság...

 - Itt lennénk! - ébresztett fel apám álmomból, de én még tettettem az alvást, hátha megesik rajtam a  szívük, és nem kell bemennem, de apám átlátott rajtam. - Kelj fel Beatrix! - nevetett és kinyitotta az ajtót.
 - A francba... - mondtam halkan.
 - Mi?
 - Végre... Itt vagyunk...
 Mikor beértünk a zsinagógába meglepetésemre viszonylat sok kisebb gyerek volt ott, amitől kicsit jobban éreztem magam. Az imára úgy körülbelül 10 perc késéssel értünk be, de még utánunk is jöttek be, szóval nem bántam. Láttam, ahogyan a gyerekek az udvaron szaladgálnak, szívesen kimentem volna én is, de anyám nem engedett. Az ima után lementünk a földszint - féleségre - vacsorázni, amit úgy hívnak, hogy ,,Kidus''. Finoman főztek, habár nem ettem olyan sokat, kissé félek más emberek előtt enni... A vacsora után még beszélgetett apám néhány emberrel, ezért körülnéztem a helyiségben. Egyszer csak megpillantottam egy falat, ami tele volt gyerekek képével. Elbűvölt. Imádom a gyerekeket, csodálatos volt a látvány, rengeteg felszabadult, mosolygós gyermek, kissé irigyeltem őket, de akkor is tetszett. A szemem megakadt egy fiún, közelebb mentem a képhez, hogy megtudjam hogy hívják. Benjamin. Gyönyörű név...
 Nagyjából fél kilenc volt, mikor elindultunk haza, és olyan negyed tízre haza is értünk. Beszélgettünk egy kicsit, majd nyugovóra tértünk. Furcsa módon - magamat is meglepve - mikor eljött a péntek - mivel múlt héten is pénteken mentünk - , örömmel készülődtem a zsinagógába, habár vágyaim, ami annyit takar, hogy legyen ott egy helyes fiú, aki majd megvéd az unalomtól nem teljesült, de jó volt a hely kisugárzása, ezért nem bántam, hogy mentünk. A következő hetet még jobban vártam, habár még nem beszélgettem senkivel sem - félénkségem miatt - , de vártam a helynek vidám kisugárzását. Amikor befejeztem a vacsorát, kikéredzkedtem a mosdóba, de mivel a földszint - féleség - mosdójában már voltak, ezért felmentem az emelet mosdójába. Mikor végeztem egy vékony hangot hallottam az imateremből, hát megnéztem, ki énekel.

 - Szia! - köszöntem kedvesen.
 - Szia. - köszönt vissza a kislány.
 - Mit csinálsz? - kérdeztem érdeklődve.
 - Látod azokat? - a falon lévő emléktáblákra mutatott, amin emberek neve volt.
 - Aha.
 - Azt játszom, hogy ezek dalszövegek, és nekem kell elénekelnem.
 - Meghallgathatlak?
 - Persze.
A kislány elkezdett énekelni, és meglepő módon szép hangja volt. Hosszú világosbarna haját kisimította az arcából, a husis , szép arcú, aranyos kislány, és énekelt tovább, majd elfogytak a szavak.

 - Szép a hangod...
 - Miriam vagyok! - mosolygott. - De hívj Mirinek.
 - Szép hangod van Miri! Az én nevem Beatrix, de hívj Beának! - mosolyogtam vissza. Azt hiszem, hogy szimpatikus voltam neki, mert elég sokat beszélgettünk, megtudtam, hogy ő a rabbi 8 éves lánya, és, hogy a nagy gyerekeknek is le szabad menniük ima alatt az udvarra. Ez egy igencsak hasznos információ! Ezt majd anyámnak muszáj lesz elmondanom. Egyre jobban tetszik nekem ez a hely.

 - Van még egy 5 éves kishúgom, akit Lisettnek hívnak.
 - Biztos aranyos.
 - Inkább idegesítő.
 Miután beszélgettem Mirivel még egy kicsit, visszamentem a szüleimhez, és pont akkor, amikor azt mondták vacsi után az emberek, hogy jövőhét Pénteken lesz valami buliféleség, a nevére már nem emlékszem, valami ünnep, de biztosan jó lesz. Alig vártam már, hogy leteljen ez egy hét.
 Mikor odaértünk, játszottunk Mirivel, és még néhány kisgyerekkel, aranyosak voltak, én pedig imádom a gyerekeket, szóval összességében elég jó, hogy apukám idehozott minket. Amikor anyám visszahívott az asztalhoz, hogy üljek le enni, megláttam egy nagyon helyes fiút, aki hasonlított arra a fiúra, akinek a képét a falon láttam. Nagyon megilletődtem, és a szívem hevesebben kezdett el verni, azt hittem, hogy kiugrik a tüdőmből, de szerencsére ez lehetetlen... Olyan tökéletes vonásai voltak, és olyan érettnek látszott, azonnal odaakartam hozzá menni, és megkérdezni, hogy mennyi idős, de nem volt hozzá merszem. A vacsora alatt végig őt néztem, nem mertem, de ha mertem volna is, akkor sem ment le volna egy falat sem a torkomon. Nem bírtam levenni róla a szemem, akkora vágyat éreztem, hogy odamenjek hozzá, megérintsem az arcát, de... az egy kicsit furcsa lett volna... Mikor visszanézett rám, azonnal levettem róla a szemem, de úgy elvörösödtem, hogy biztosan észrevette, hogy őt figyelem. Körülbelül 16-17 évesnek tűnt, szóval tudtam: Hogy semmi esélyem nála. Ha valamilyen furcsa okból a csúnya lányok tetszenének neki, akkor sem lenne semmi, mit akarhatna egy 17 éves fiú, egy 13 éves kislánytól?
 És tessék... Leült egy gyönyörű lány mellé... Biztos a barátnője... Ennyit erről...

 - Nem is eszel? - kérdezte apám.
 - De.. De.. Már... Mármint... De.. Én... Sz... De.... - apám egyből kiszúrta, hogy kit figyelek, és rá is kérdezett.
 - Tetszik neked? - kérdezte mosolyogva.
 - Dehogyis! - vágtam rá egyből - Miről beszélsz?! Ekkora hülyeséget...! - duzzogtam.
 - Helyes fiú! - mondta anyám...
 - Hé! Le lehet állni jó? Csak ránéztem, ennyi! - fakadtam ki halkan. - És hogyha most megbocsátotok... - emelt fővel távoztam a helyszínről.

 Ekkora baromságot! Még hogy... Ő!!! De hát ő egy idősebb fiú! Az is lehet, hogy 4-5 évvel idősebb nálam! Ki tudja mennyi idős! Mi vagyok én? Egy cafat hús, amivel kényük kedvükre játszhatnak a szüleim? Na ezt már nem! Beatrix Wendy Roberts nem könnyen kapható! Nem leszek olyan lány, mint akiket a fiúk ki tudnak használni egyetlen mosollyal! Hülye... Érettebb pasik!! Még, hogy én?!!

 - Wááá! - kiáltottam.
 - Heló. - köszönt a fiú.
 Te jó ég, te jó ég, te jó ég, te jó ég!!! Ez ő!!! Hangosan kiáltottam? Most biztos hülyének néz! El kell bújnom! De hová... A kabátom!
 Lehajtottam a fejem, és becsuktam a szemem.
 - Szi... Szia... - dadogtam.
Szedd össze magad Beatrix!
 - Csak a kabátomért jöttem. - mondta bohókásan.
 Biztosan hülyének néz... Nem is csodálom! Az is vagyok...!
 Visszatértem a szüleimhez teljesen kipirulva, amit édesapám természetesen észre is vett, hála sas szemének, és, hogy nem hülye.

 - Nem tetszik neked, mi? Mit beszéltetek?
 - Semmit. Bejött a kabátjáért és ennyi.
 - Ennyi az egész? - kérdezte anya.
 - Téged meg ki engedett bele ebbe a beszélgetésbe? - mondtam mérgesen, de anyám csak kuncogott egyet, és odafordult a bátyámhoz beszélgetni.

 - Mikor megyünk haza?  - kérdeztem türelmetlenkedve.
 - Mehetünk?
 - Felőlem...
 - Akkor induljunk!
 Apa elköszönt mindenkitől, és beszállt a kék Mercédeszébe, amit úgy szeretett vezetni. Kényelmes volt, szép, és keveset fogyasztott. ,,A tökéletes autó''.
 Otthon csak arra a tündéri arcú és hangú fiúra tudtam gondolni... Hogy mi lehet a neve, van-e facebookja, az a szép csaj a csaja-e, stb.
 Az iskolában az összes diák együttvéve nem tudott annyira felizgatni, mint azaz egy fiú önmagában. Annyira érdekes! Olyan titokzatos... Ki akarom deríteni a nevét!
 Végre eljött a várva várt péntek, egész este őt kerestem, de nem találtam sehol sem, amit annyira bántam! A következő hét ugyanolyan unalmas volt, mint az összes többi az utóbbi időben, aztán végre eljött megint a péntek. De a fiút sehol sem találtam.

 - Jól vagy? - kérdezte anyám. - Kicsit sápadtnak tűnsz.
 - Igen... Egy kicsit sápadt is vagyok... Ki kéne mennem egy kicsit a friss levegőre...
 - Elkísérjelek?
 - Nem kell. Köszi.
Az udvaron kint volt néhány gyerek, köztük ott volt Miri is, ezért odamentem hozzá.

 - Szia Miri!
 - Szia Bea! Akarsz velünk játszani? Totally Spies-osat játszunk!
 - Mit kell csinálnom?
 - Lehetsz kém, vagy gonosz, vagy Jerry...
 - Mit csinál egy kém? - mosolyogtam. A kislány elmagyarázta a játék lényegét, és elkezdtünk játszani. Amikor eljött a vacsora ideje, szinte kiugrott a szívem a helyére.

 - Te ülj az öregasszony mellé! - nevetett a fiú mellett lévő fiú. Gondolom ezt arra mondták, hogy az asztalnál volt két üres hely, és az egyik üres hely mellett egy kopaszodó néni, a másik hely mellett pedig az anyám ült. A fiúk kő papír ollóval kisorsolták, hogy ki üljön hová, és elkezdtek vacsorázni. Mondanom sem kell, hogy egy falat sem ment le a torkomon. Anyám mellett ültem, és hihetetlenül megilletődtem. A vacsora után felmentem az emelete, és azon gondolkodtam, hogy a fiú ismerős valahonnan...

 - Gyere már! - nevetett a fiú. A barátja és az ő hangja kintről szűrődött be. Idejönnek?
 - Megyek!
 Valami nagyon vicceset mesélhettek egymásnak, mert állandóan röhögnek.

 - Itt már van valaki. - mondta a srác barátja. A fiú rám nézett, erre én annyira elvörösödtem, hogy lehajtottam a fejem, és hátrébb álltam.
 - Nem zavarunk? - kérdezte kedvesen a fiú, mivel annyira megilletődtem, hogy nem tudtam beszélni, ezért csak a fejemet ingattam, majd elmentem egy könyvért, hogy elterelhessem a gondolataimat. Valami itt nagyon furcsa... Honnan ilyen ismerős ez a fiú? Csak nem...?  Odasétáltam a fiúkhoz.

 - Ne... Ne hara... haragudj. - dadogtam, de még mindig nem mertem rá nézni.
 - Igen? - kérdezte mosolyogva a fiú.
 - A... ne... neved nem... Benjamin?
 - De. - nevetett fel. - Honnan tudod? -kérdezte és közeledett felém.
 - Le... Lent van egy... Egy kép... A... A falon lévő gyerekek képe mellett... Amin rajta vagy...
 - Egy kép? Ezt muszáj lesz megnéznem, de szerintem összetévesztesz valakivel. Rólam nincs lent kép. Mi a neved? - kérdezte nyájasan. Erre most már képtelen voltam lent tartani a fejem, és közelebb még ellenállhatatlanabbnak tűnt. - Óhh! - mondta meglepve. és közelebb jött hozzám. Mostanra alig volt köztünk 10 centiméter. Szorosan a falnak támaszkodtam, de ő még közelebb jött. A fiú csábos mosollyal illetett meg, amitől én még vörösebb lettem. A fiú szája nyílt, és beszédre készült. Ennyire csúnya vagyok? Ezt nem hiszem el... Miért kell mindig ennek történnie? A fiú egy köszönéssel szakította meg a gondolatmenetemet.

 - Helló Gyönyörűm!

Prológus

A nevem ,,Webby''!

A ,,Helló Gyönyörűm!'' című történet valós dolgokon alapul. A szereplők valóságosak, a tulajdonságaik hasonlók az igazi életben lévő személyek tulajdonságaihoz, természetesen nem az igazi nevüket írom le az embereknek, nem az eredeti országban játszódik, és lesznek kitalált párbeszédek, konfliktusok, és cselekmények, de az efajta kitalált párbeszédek/konfliktusok/cselekmények az adott ember tulajdonságaihoz fog kötődni nagymértékben. Igyekszek a valódi korukat megadni a szereplőknek, mint az igazi személyeknek (Maximum +1-2 év). A történet egy már majdnem 15 éves lánnyal kezdődik, születésnapja után ,,egy kissé'' megváltozik az élete, enyhe dühkitörések, túlságos érzékenység, nőiesebb testalkat, új iskola stb. Történetünk főhőse képtelen megszabadulni egykori szerelme iránti érzelmektől, és ez sok könnyel és bajjal jár... Beatrix Wendy Roberts Amerikában, egy kitalált kisvárosban, Kremmins-ben élt, mikor felköltözött (a szintén kitalált) Lauwine City nagyvárosába, Nos... Mit ne mondjak... Eléggé csalódott volt... Teljesen máshogy képzelte el, de így legalább (a kitalált) Scheuksen Smith Gimnázium és Általános iskolába vették fel, ahová kisgyermek kora óra szeretett volna bekerülni. Új iskola, új osztálytársak, új konfliktusok... Beatrixnak nehéz lesz beilleszkednie, mivel az első nap belekerül a csávába, köszönhetően egy ,,barátnőjének''... A (még) 14 éves Beatrix Wendy Roberts-nek a kis álomvilágából hamar fel kellett ébrednie, és meg kellett ismernie az igazi, kegyetlen, rút valóságos világot... Kezdjünk is bele...

 PROLÓGUS

     Mi lenne, ha valaki olyan írna könyvet, aki életéről szeretne mesélni másoknak? Szeretném, ha az utókor tudna Wendy Roberts mivoltáról! Kell egy füzet... Megnézem hátha van az íróasztalom egyik fiókjába egy új - vagy legalábbis alig használt - füzetke amibe írhatnék. Kinyitom a fiókot és megtalálom a rózsaszín alapú rózsás emléknaplómat amibe néhányszor írtam. Egy füzet még nem elég, kell egy szelés toll is... Lesétálok a csigalépcsőn, és elveszek egy lila zselés tollat a dohányzóasztalról. Felsétálok a csigalépcsőn és leülök az ágyamra, kinyitom a füzetet és meglátom a 4.-es és 5.-es koromból megmaradt lapokat amiket még akkor írtam amikor a legelső iskolámba jártam, néhány percig azon vacillálok, hogy valóban ki-e tépjek a történelemből néjány hátramaradt papírdarabot. Aztán úgy döntök, hogy már semmi nem érdekel és kitépem a lapokat, majd ráírom óriási betűkkel a legelső oldalára, hogy: 

,,NAPLÓ"