2015/12. Hó vége
Gyönyörű...?
- Milyen óránk lesz Webby? - kérdezte Grace.
- A... Azt hiszem matek. - válaszoltam.
- Webby!!! - kiáltott Mirella. - Webby!!!
- Mi az Miri? - kérdeztem nevetve. Mirelláról annyit kell tudni, hogy rózsaszín haja van, alacsony, és imád pasizni.
- Van cigid? - kérdezte mosolyogva.
- Van. Miért?
- Akkor nem hívlak meg, kísérj le az udvarra!
- Egy szóval sem mondtam, hogy kérek. Előbb voltam a mosdóban.
- Naaaa!
- Na!
- Webby légyszííí!
Hiába.. Úgy sem győzhetek...
- Oké, oké! - nevettem fel. - De akkor wc-ben.
- Jó.
Miri annyira kislányos. De nagyon aranyos, nagyon szeretem.
Ez az új iskola teljesen más, nem hasonló ahhoz, amibe 6 és fél évig jártam, ahhoz sem, amibe csak fél évet. Itt teljesen mások az emberek, annyira elevenek... Boldog vagyok, hogy itt tanulhatok!
- Grace, jössz? - kérdeztem.
- Hová mentek?
- A wc-be.
- Oké, várj... - Grace kutogatott egy kicsit a táskájában, majd kivett egy szál dupla pattintott Marlborot. - Mehetünk.
Mikor a wc-be érkeztünk, két nálunk nagyjából egy-két évvel idősebb lányokat pillantottunk meg. A lányok pár másodperc múlva kimentek, majd mi hárman kerestünk egy gyújtót.
- Áhh, megvan! - kiáltottam fel. Meggyújtottam - a jelzem töltött cigimet - , majd beleszívtam egy mélyet abba a kis halált okozó szálba, átadtam Gracenek a gyújtót, ő pedig Mirinek. Miri egy kissé fél a tanároktól, ezért gyorsan bebújt egy fülkébe, Grace egy fülke elé állt, hogy lásson engem, de ha bejön egy tanár, bebújhasson a fülkébe. Én? Én pedig leültem a fal mellé széttárt lábakkal, mit sem törődve az engem fenyegetett veszélyektől. Olyan jól esett a nikotin szervezetemnek, hogy elmosolyodtam.
- Min gondolkodsz? - szólított Grace. A kérdés annyira felzaklatott, hogy csak másodpercek múlva válaszoltam. Beleszívtam a töltött cigaretta szálba, majd nehezen, lassan kifújtam. Hangom szomorúnak hangzott.
- Csak Bénin gondolkodtam... - ekkor Miri kijött a fülkéből.
- Ne nyafogj már mindig miatta! Egyszer úgy is muszáj lesz tovább lépned! - mondta Grace.
- Nem élhetsz a múltban. - helyeselt Miri. Szép lassan elszívtam a cigarettám, közben szemem lesütve szorosan. Felkaptam a táskám, majd kimentem. Grace és Miri szintén. Mikor beléptem termünkbe, megcsapott a szél. Az ablakok tárva-nyitva.
- Webby! - mosolygott Olive - Mi a baj? - váltott szomorú arckifejezésre.
Összeszedtem magam, hogy hangom ne csuklon el, majd mosolyt erőltettem magamra.
- Semmi. Mikor csöngetnek?
- Még két perc. De engem nem tudsz átverni! Mond el Webby!
- Tényleg semmi! - mosolyogtam - csak egy kicsit fáradt vagyok...
-Webby, baszd meg! - kiáltott Miri.
- Milyen szép a szád! - mosolyogtam.
- Chh, tudom! - meglengette rózsaszín haját - de...
- Webby baszd meg! - lépett be Grace a terembe és szakította meg Mirella feltehetőleg kérdését. Amúgy tök jó, hogy ilyen kedvesek velem a barátaim, de tényleg! - Faszért flegmázol!
- Sajnálom. - komorodtam el - Megpróbálok happy lenni! - mosolyom csak felesen húzódott el arcomon.
- Gyere mert mindjárt kezdődik az óránk. - válaszolta durcásan.
Grace egyébként egy nagyon kedves és értelmes lány, az előző iskolájában sokan bántottak azért, mert néger. Mindenki kedveli, és mindenkihez jól alkalmazkodik.
- Mellém ülsz Webby! - mondta Miri.
- Igen.. - válaszoltam.
- Nem kérdés volt!
Mirellát régen nagyon sokan bántották, most azért olyan, mintha azt hinné, ő a világ királya. De én megértem, csak így tudott beilleszkedni. Mirellán van néhány felesleges kiló, - egyesek szerint nem csak néhány - de én úgy gondolom, hogy nagyon csinos, nagyok a mellei, és a feneke is kerek. Ellentétben velem, én amolyan elöl deszka, hátul léc típus vagyok, vékony, magasabb mint az átlag, és ezt még fel is turbózom egy 6 centiméteres magassarkúval. Magassarkú nélkül 167-168 centiméter vagyok. Én úgy gondolom, hogy ez az átlagos, de tanáraim szerint nem.
Mikor beértünk a terembe, szerencsére még nem volt ott... Öhm.. Nem tudom a nevét... Szóval... Szóval még nem volt ott ,,Tanárnő''.
- Webby! - intett Mirella.
- Ide! - mutattam az előttem lévő padra. Harmadik padsor, második asztal.
Miri mellém ült, majd levette szemüvegét, hogy megtörölje lencséit.
- Nehéz berakni a kontaktlencsét? - kérdezte.
- Nem, elég egyszerű valójában.
- Láttam videókat.
- Óh, tényleg? - mosolyogtam.
- Ne nevess! Mindegyik azt mondta, hogy tökre nehéz és... - Mirinek megszólalt a telefonja, ami azt jelezte, hogy kapott egy új üzenetet facebook-on. Megnézte a telefonját és felkiáltott.
- Jaj. - mosolyogtam.
- Ezt nézd! Cristen írt!!
- Hát ez fenomenális.
- Olvasd el.
Miri átadta a telefonját, majd gyorsan elolvastam a Cristentől kapott messenger üzenetet, amiben az állt, hogy mennyire szereti Mirit.
- Jaj de aranyos! - mosolyogtam, majd visszaadtam Mirinek a telefont.
- Tudom!!!
- Sokáig!
- Köszönjük!
Pontosan tudtam, hogy ez a Cristen is csak egy nőcsábász alak, aki csak a dugásra gondol. Az ilyen ,,férfiak'' nem tisztelik a magunkfajta ,,nőket''. Tudtam, hogy egy-két hét múlva Cristen nem fog Mirivel foglalkozni, de nem volt szívem megmondani ezt Mirinek.
Ekkor benyitott a matektanárnő aki nem igazán a kedvenc tanárom, máig nem tudom a nevét, és mindig is csak tanárnőnek hívtam. Vagy tancinak. Ahogyan a helyzet adta.
- Noah... - mondta lassan tanci, igazából mindig is lassan beszélt... Nem tudom miért, ilyen típus.
- Igen tanárnő? - kérdezett vissza csíntalan mosollyal az arcán.
- Leszállnál a padról?
- Öhhm... Ja.
- Há! - nevetett Barbara. Barbara talán azóta barátkozom, mióta először találkoztunk. Szintén matekon. Barbara sok mindenen nevet, persze ez érthető, Noah tényleg nagyon nevetséges a többi osztálytársával együtt. Tancival megnéztük a házi feladatot, majd felírt a táblára egy egyenletet és leült a leghátsó padsorba.
- Tanci, kimehetek a táblához? - kérdeztem jó tanuló módján.
- Nem, most azt szeretném, ha Noah menne ki.
Noah kiment a táblához és elkezdte az egyenletet.
- Ez elfog tartani egy darabig... - súgta Mirella és elővette a telefonját.
Szegény Noah... Akaratom ellenére is folytattam a gondolatmenetemet Béniről...
- MÚLT -
- Helló gyönyörűm! - mosolygott csábosan a fiú.
- Öhm... Szi..Szia...
- Na és téged hogy hívnak?
- Be...Beatrix... Beatrix Roberts...
- Szia Beatrix! Mint már tudod, engem Benjaminnak hívnak, de szólíts Benének!
- Szia...
- Bene. - emlékeztetett.
- Igen, az! - nevettem, hogy oldjam a feszültséget, de inkább csak én kerültem kínos helyzetbe.
- Csá! - kiáltott a másik idióta. - Armin vagyok!
- Helo Armin.
- Hány éves vagy? - kérdezte Bene.
- Tizenhárom.
A két fiú hatalmas szemekkel néztek rám
- Fent maradsz velünk beszélgetni? - kérdezte ,,Bene".
Persze! Miért is ne? Végül is csak lejáratnám magam... Pff, mi az nekem?
- Ne.. Nem hiszem...
- Miért?
- Várnak lent a szüleim.
- Hm.. Oké.
,,Oké". Oké... Oké? Oké?! Mi az, hogy oké?! Ezt nem hiszem el! Túlizgultam ezt az egészet! Te jó ég! Annyira bénán érzem most magam! Hiszen... Hiszen ez is csak egy kis nyámnyila nagyra nőtt kisfiú! Csak így simán elenged? Hmm... Végül is érthető, nem is ismer, nem kéne rá emiatt haragudnom. De most már nem mehetek vissza, az olyan kínosan jönne ki! A kilincsért nyúltam, amikor Bene megszólított.
- Hé!
Na most már tényleg elmehetsz a jó büdös tudod hová!!!
- Igen? - visszafordultam és kérdeztem közömbös hangon és nyugodtan. Vagy... Legalábbis nyugodtnak tűnhettem.
- Biztos nem maradsz fent velünk?
Olyan szépek a szemei! Miért ilyen szépek?! Hogy mondjak így neki nemet...?
- Megkérdezem.
- Rendben. - kacsintott.
Nagyon elvörösödtem. Hogy hozhat ilyen helyzetbe? Olyan aranyos...
Lementem a földszint - féleségre - , és megkérdeztem a nagy kérdést tele önbizalommal és büszkeséggel a szívemben. Olyan voltam, mint egy oroszlán! Semmi sem tántoríthatott vissza a nemes cél érdekében.
- Anyuci... Fel mehetek játszani? - kérdeztem vékony remegő kis hangon.
- Nem!
- Oké...
Ennyit a bátor oroszlánról... Nyuszi vagy Beatrix!
- Na... Beatrix... - szólt apám anyámnak, - ugyanis anyámról kaptam a nevem - .
- Miért is engedném el a lányomat magam mellől?
- Hát jó - jelentettem ki - , akkor sziasztok.
Felálltam az asztaltól és most először mondtam nemet anyámnak. Úgy gondoltam, ez egy új kor kezdete. Azt hittem, hogy édesanyám utánam fog jönni, vagy utánam kiált, de nem.
Nem.
Csinált.
Semmit.
Felmentem az emeletre, és megláttam a két fiút a férfi részleg leghátsó padsorában. Amikor Bene meglátott, felkiáltott és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Teljesen úgy éreztem, mintha a lábaim a földbe gyökereztek volna. Bene látta, hogy kissé félek tőlük, ezért rám mosolygott, majd felállt. Mielőtt értem jött volna - az én hősöm - , erőt kaptam magamon, és feléjük közeledtem.
- Sziasztok... - mondat kissé zavartan.
- Heló Beatrix, ismét itt! - mosolygott a fiú. Mármint Bene...
- Csá megint. - köszönt a másik srác, Armin.
- Mizu? - kérdezte Bene.
,,Mizu"... Mizu... Mizu? Mizu?! Ez a srác azt hiszi, hogy egy flegma kis ,,Mizuval" lekenyerezett? Na várj csak, én is tudok flegma lenni, majd meglátod!
- Semmi. Veled?
- Holnap meccsem lesz.
- Mit sportolsz?
- Hokizok! - nevetett Bene. De miért nevet? Tudtommal semmi vicces nincs ebben a sportban, ugyanolyan, mint bármely másik sport. Armin is elkezdett nevetni számomra ismeretlen ok miatt. Komolyan nem értem mi ebben a vicces...
- Mi ebben a vicces? - kérdeztem érdektelenül.
- Az, hogy azt mondta ,,hokizik"! - válaszolt Armin és ismét nevettek.
- Tudod, hoki! - Bene a kezét előre-hátra mozgatta és a nadrágja elé tette a kezét. Hm... Előre-hátra mozdulatok a nadrágja közelében... A... nadrágja... FÚJ! TE PERVERZ!
- Te jó ég! Te a maszturbálásról beszélsz?! - fakadtam ki, erre mindketten idétlen vihorászásokba kezdtek.
- Komolyan csak most fogtad fel? - kérdezte Armin.
- Betegek! - felálltam és menni készültem, de akkor Bene visszahúzott a karomnál fogva és az ölébe pottyantam. FEL KELL ÁLLNOM! MI LESZ, HA VALAKI MEGLÁTJA EZT?! MIT FOGNAK RÓLAM GONDOLNI?!!! - Eressz! - de Bene nem eresztett.
- Nyugi, - Bene egyenesen a szemembe nézett és rám mosolygott. A hangja olyan selymes volt, mint a kedvenc selyem pizsamám, puha és lágy. - csak vicceltünk.
- Én nem szeretem az ilyen vicceket! - felálltam az öléből és az ajtó felé vettem az irányt. - Ne gyere utánam, kérlek! - a még megmaradt méltóságommal lesétáltam a gyerek szobába ahol megláttam Mirit és barátait.
- Sziasztok. - köszöntem mogorván. Egy kicsit talán tényleg túl komolyan vettem.
- Szia, mi a baj? - kérdezte Miri. Odasétáltam a sarokba ahol tartózkodtak és leültem a fotelba.
- Semmi...
- Hát jó...
- Még is mit képzel magáról ez a fiú?!
- Ezek szerint még is csak van valami problémád. - nevetett Miri.
- Igen, van! Fent van egy otromba srác akit többé látni sem akarok!
Hazudtam.
Nagyon is látni akarom. Őszintén szólva tetszett ez a... Ez a... Talán a legjobb szó rá a ,,csíntalan" viselkedés. Csak nem akartam bevallani magamnak. Nem akarok egy béna kis vigyorgós tini lánynak tűnni akit egy mosollyal és pár kedves szóval le lehet venni a lábáról.
- Milyen srác? - kérdezte Miri.
- Béni! - válaszolt helyettem egy nagyon szép arcú kislány.
- Oh, szóval Bénivel találkoztál! - nevetett Miri. - Hát igen, javíthatatlan!
- Béni? - kérdeztem értetlenkedve. Gondolom egy másik becézés a Benjaminra.
- Nem egy helyes barna hajú sráccal találkoztál?
- De.
- Akkor az Béni! - mosolygott Miri.
- A barátotok?
- Úgy is mondhatjuk.
- Bocsi, hogy félbeszakítom a beszélgetést, de te nem az a lány vagy, akivel múltkor játszottunk? - kérdezte a szép arcú kislány.
- De, szolgálatodra! - mosolyogtam és kezet nyújtottam felé. - Beatrix vagyok!
- Én meg Janka! - mosolygott vissza a szép kislány. A szorítása nagyon gyengéd volt, a keze pedig puha. Érthető, végül is még csak egy kislány.
- Akarsz valamit játszani? - kérdezte Janka.
- Persze!
A kislányokkal körülbelül egy fél órát játszottam, aztán kihirdették, hogy van süti, és abbamaradt a játékunk. Felmentem, hogy megnézzem elmentek-e már a furcsa fiúk és kit láttak szemeim?
- Béni!
- Igen! - mosolygott BENE HELYETT BÉNI.
- Hol van Armin?
- Hazament.
- És miért ülsz itt egyedül?
- Miért ne ülnék? Nyugis hely.
- Van lent süti, ha kérsz.
- Én csak téged akarlak... - mondta csábos tekintettel, mire én meghátráltam. - Vicceltem! - nevetett BÉNI.
- Kérdezhetek valamit?
- Bármit.
- Hát jó... De kérlek ne értsd majd félre!
- Rendben, nem fogom! Csak mond már. - mosolygott.
- Szó...
- Beatrix! - nyitott be anyám az imaterembe érdes hangjával félbeszakítva a kérdésemet. - Gyere, indulunk!
- Jó, egy pillanat!
- Gyere kislányom, anyádnak fáj a feje. - szólt apám kellemes hangsúlyt hallatva.
- Sajnálom Béni, mennem kell.
- De...
- Majd legközelebb, jó éjszakát! - mosolyogtam.
- Jó, pe... persze, de...
Apához sétáltam és átvettem tőle a kabátomat.
- Köszönöm. Jó éjt! - kiáltottam Béninek.
- Jó éjszakát...
Kisétáltunk az ajtón, miután mindenkitől elköszöntünk és beültünk az autóba. Én hátraültem apám mögé és elővettem a telefonomat a zsebemből, majd bedugtam a fülhallgatót a fülembe és betettem a Jerusalem-et Matisyahu-tól.
- Mit beszélgettél a fiúval? - kérdezte anyám.
Az ablakon bámultam ki, és úgy csináltam, mintha már nem hallanék semmit, amikor elfordult feljebb vettem gyorsan a zenét. Hihetetlen egy éjszaka volt, soha sem fogom elfelejteni Béni hatalmas gyönyörű szemeit és csíntalan mosolyát, a szavakat amiket kiejtett a száján, és a mozdulatokat amiket felém tett. A kocsiból kifelé bámulva figyeltem a fényeket és az utcán sétáló vidám embereket. Olyan érzésem volt, mintha hirtelen mindenki boldogabb lenne és nyugodtabb. A világ gyönyörű és a csodái csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Csodálatos életem van és boldog vagyok.
Legalábbis... akkor még úgy éreztem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése