2014. Augusztus vége
- Én akkor sem szeretnék menni! - fakadtam ki édesapámnak.
- Ha nem jössz, akkor anyád sem jön, ha anyád nem jön, akkor én sem mehetek, márpedig én kíváncsi vagyok erre a zsinagógára! - felelte édesapám nyugodtan.
- De engem nem érdekel! Nem érted? Itthon akarok maradni! Mindig ezt csináljátok velem! Mindig mindent rám erőltettek! Nem engedtek el sehová, azt kell felvennem amit az a nő - vagyis anyám - akar rám aggatni, mi vagyok én nektek? A lányotok, vagy a barbie babátok?
- Igen, te a mi kis babánk vagy! - közölte velem ezt hatalmas, jóindulatú mosollyal az arcán. - Anyáddal pedig ne vitatkozz, tudod mennyire önfejű...
Édesapámat én egy végtelenül jókedvű, vicces, kedves férfinak gondolom, ahhoz képest, hogy van egy 18 éves fia, és egy 13 éves lánya, ahhoz képest egész fiatal, idén májusban tölti be a 37.életévét. Nem szeretek vele vitatkozni, mert akkor anyám őt fogja minden egyes kis szavamért hibáztatni, hogy ,,nem tudott rendesen megnevelni'' vagy, ,,túl engedetlen vagyok, neveljen meg''! Hát tudod mit vénasszony? Menj a...
- Figyelsz te rám? - szakított félbe anyám. Észre sem vettem, hogy apám eltűnt, ennyire elgondolkodtam volna?
- Vedd már a kabátod és induljunk! Apád már az autóban ül! - Nagy nehezen felvettem a kabátomat, - ami egyébként egy nagyon kényelmes és divatos kis zöld széldzsekinek felel meg, amit anyám anyjától kaptam születésnapomra. Őszintén szólva nem igazán kedvelem anyám családját, persze... Szeretem őket, de nem bírok a legtöbbjükkel 10 percig megmaradni, valahogy valamivel mindig belém kötnek, mint például ,, Miért nem segítek édesanyámnak a házimunkában?'' vagy, ,,Miért nem anyám mellett állok ki a családi vitáknál, és miért az apámnál?''. Ezt elviselni néhány percig még könnyű, de hogyha 2-3 óráig otthagynak a rokonoknál, és a rokonok megállás nélkül csak ezt hajtogatják, nos... Az egy kissé már irritáló. Alapjában véve anyám családjának felnőtt részlege ugyanolyan idegesítő, mint édesanyám, egy két embert kivéve. Nem mondom, hogy nincs akivel jól elvagyok édesanyám családjából, ott vannak az unokatestvéreim, Suzanne és Kelvin, egy kissé kockák, de jó fejek, van velük néhány jó emlékem, amire ha rágondolok egyből kivirul az arcom, legyen bármilyen rossz kedvem is. Ez van apám családjában lévő unokatestvéreimmel is, ha az együtt töltött időkre gondolok, nehéz nem boldognak lenni.- szóval igen... a zsinagóga... - Ezt a cipőd veszed fel? Már megint?
Igen, te logikátlan ba...! Akarom mondani...
- Mivel mi most egy olyan helyre megyünk, ahol teljesen újak leszünk, nem mindegy, hogy milyen cipőt veszek fel? Még sosem láttak! Nem tudják, hogy milyen cipőben szoktam járni hétköznap.
- Csak menj és ne beszélj! - felelte.
Nyertem... Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, amit anyám észrevett.
- Ne mosolyogj már, mint egy hülye! Menj a kocsiba!
- Szóval, már az is baj, ha boldog vagyok? - feleltem nyájasan.
Mielőtt újra megszólalhatott volna anyám, kirohantam a házból, és kinyitottam az autó ajtaját beszállásra készülve.
- Jaaj... - sóhajtottam. Beültem az autóba, és elfújtam az arcomba lógó tincset, majd hátradőltem az ülésben.
- Beatrix... - szólított meg apám, mire én egyből felültem és apám nyakába lihegtem csíntalan mosollyal az arcomon. - Meddig készülődik még?
- Szerintem maximum 2 óra... De lehet, hogy 3... Megkérdezzem? - apám nem felelt, csak nevetett egyet, majd elővette azt a rágót, amit úgy szeretek.
- Kérsz?
- Köszönöm! - elvettem tőle a rágógumit és ismét hátradőltem az ülésemben.
- Kérhetek egy szál cigarettát édesapám? - kérdezte a bátyám, Achim nyájasan viccesedve.
- Van tüzed? - kérdezett vissza apám.
- Van.
Apám átadta Achimnak az egy szálat, amit kért, majd rágyújtottak. Mindig is úgy gondoltam, hogy a cigi butaság, ráadásul sok pénzbe kerül.
- Fúj... - szörnyedtem el a füsttől.
- Na végre! - kiáltott fel apám. Arra fordultam, amerre apám is, és megláttam, ahogyan édesanyám egy pulóverben kisétál a házból pici körömcipőjében. Vicces látványt nyújtott... Anyám egy kicsit súlyosabb, mint az átlag, és abban a béna pulóverben még teltebbnek tűnt.
- Indulhatunk. - szállt be anyám az autóba.
Az úton betettem a fülhallgatómat, és néztem, ahogyan a nyár utolsó napsugarai kezdenek eltűnni. Augusztus 25. szép dátum, anyámnak két napja volt a születésnapja, de ez mintha nem is számított volna.
- ,,Whataya want from me...'' - énekeltem.
- Az jó szám. - szólított meg Achim.
- Kéred? - odanyújtottam neki az egyik fülhallgatót, de nem fogadta el.
- Szereted Adam Lambertet? - kérdezte.
- Aha. Te?
- Ja.
Öcsém! Ez már rekord, komolyan mondom! Ezt a párbeszédet! Jó társaság...
- Itt lennénk! - ébresztett fel apám álmomból, de én még tettettem az alvást, hátha megesik rajtam a szívük, és nem kell bemennem, de apám átlátott rajtam. - Kelj fel Beatrix! - nevetett és kinyitotta az ajtót.
- A francba... - mondtam halkan.
- Mi?
- Végre... Itt vagyunk...
Mikor beértünk a zsinagógába meglepetésemre viszonylat sok kisebb gyerek volt ott, amitől kicsit jobban éreztem magam. Az imára úgy körülbelül 10 perc késéssel értünk be, de még utánunk is jöttek be, szóval nem bántam. Láttam, ahogyan a gyerekek az udvaron szaladgálnak, szívesen kimentem volna én is, de anyám nem engedett. Az ima után lementünk a földszint - féleségre - vacsorázni, amit úgy hívnak, hogy ,,Kidus''. Finoman főztek, habár nem ettem olyan sokat, kissé félek más emberek előtt enni... A vacsora után még beszélgetett apám néhány emberrel, ezért körülnéztem a helyiségben. Egyszer csak megpillantottam egy falat, ami tele volt gyerekek képével. Elbűvölt. Imádom a gyerekeket, csodálatos volt a látvány, rengeteg felszabadult, mosolygós gyermek, kissé irigyeltem őket, de akkor is tetszett. A szemem megakadt egy fiún, közelebb mentem a képhez, hogy megtudjam hogy hívják. Benjamin. Gyönyörű név...
Nagyjából fél kilenc volt, mikor elindultunk haza, és olyan negyed tízre haza is értünk. Beszélgettünk egy kicsit, majd nyugovóra tértünk. Furcsa módon - magamat is meglepve - mikor eljött a péntek - mivel múlt héten is pénteken mentünk - , örömmel készülődtem a zsinagógába, habár vágyaim, ami annyit takar, hogy legyen ott egy helyes fiú, aki majd megvéd az unalomtól nem teljesült, de jó volt a hely kisugárzása, ezért nem bántam, hogy mentünk. A következő hetet még jobban vártam, habár még nem beszélgettem senkivel sem - félénkségem miatt - , de vártam a helynek vidám kisugárzását. Amikor befejeztem a vacsorát, kikéredzkedtem a mosdóba, de mivel a földszint - féleség - mosdójában már voltak, ezért felmentem az emelet mosdójába. Mikor végeztem egy vékony hangot hallottam az imateremből, hát megnéztem, ki énekel.
- Szia! - köszöntem kedvesen.
- Szia. - köszönt vissza a kislány.
- Mit csinálsz? - kérdeztem érdeklődve.
- Látod azokat? - a falon lévő emléktáblákra mutatott, amin emberek neve volt.
- Aha.
- Azt játszom, hogy ezek dalszövegek, és nekem kell elénekelnem.
- Meghallgathatlak?
- Persze.
A kislány elkezdett énekelni, és meglepő módon szép hangja volt. Hosszú világosbarna haját kisimította az arcából, a husis , szép arcú, aranyos kislány, és énekelt tovább, majd elfogytak a szavak.
- Szép a hangod...
- Miriam vagyok! - mosolygott. - De hívj Mirinek.
- Szép hangod van Miri! Az én nevem Beatrix, de hívj Beának! - mosolyogtam vissza. Azt hiszem, hogy szimpatikus voltam neki, mert elég sokat beszélgettünk, megtudtam, hogy ő a rabbi 8 éves lánya, és, hogy a nagy gyerekeknek is le szabad menniük ima alatt az udvarra. Ez egy igencsak hasznos információ! Ezt majd anyámnak muszáj lesz elmondanom. Egyre jobban tetszik nekem ez a hely.
- Van még egy 5 éves kishúgom, akit Lisettnek hívnak.
- Biztos aranyos.
- Inkább idegesítő.
Miután beszélgettem Mirivel még egy kicsit, visszamentem a szüleimhez, és pont akkor, amikor azt mondták vacsi után az emberek, hogy jövőhét Pénteken lesz valami buliféleség, a nevére már nem emlékszem, valami ünnep, de biztosan jó lesz. Alig vártam már, hogy leteljen ez egy hét.
Mikor odaértünk, játszottunk Mirivel, és még néhány kisgyerekkel, aranyosak voltak, én pedig imádom a gyerekeket, szóval összességében elég jó, hogy apukám idehozott minket. Amikor anyám visszahívott az asztalhoz, hogy üljek le enni, megláttam egy nagyon helyes fiút, aki hasonlított arra a fiúra, akinek a képét a falon láttam. Nagyon megilletődtem, és a szívem hevesebben kezdett el verni, azt hittem, hogy kiugrik a tüdőmből, de szerencsére ez lehetetlen... Olyan tökéletes vonásai voltak, és olyan érettnek látszott, azonnal odaakartam hozzá menni, és megkérdezni, hogy mennyi idős, de nem volt hozzá merszem. A vacsora alatt végig őt néztem, nem mertem, de ha mertem volna is, akkor sem ment le volna egy falat sem a torkomon. Nem bírtam levenni róla a szemem, akkora vágyat éreztem, hogy odamenjek hozzá, megérintsem az arcát, de... az egy kicsit furcsa lett volna... Mikor visszanézett rám, azonnal levettem róla a szemem, de úgy elvörösödtem, hogy biztosan észrevette, hogy őt figyelem. Körülbelül 16-17 évesnek tűnt, szóval tudtam: Hogy semmi esélyem nála. Ha valamilyen furcsa okból a csúnya lányok tetszenének neki, akkor sem lenne semmi, mit akarhatna egy 17 éves fiú, egy 13 éves kislánytól?
És tessék... Leült egy gyönyörű lány mellé... Biztos a barátnője... Ennyit erről...
- Nem is eszel? - kérdezte apám.
- De.. De.. Már... Mármint... De.. Én... Sz... De.... - apám egyből kiszúrta, hogy kit figyelek, és rá is kérdezett.
- Tetszik neked? - kérdezte mosolyogva.
- Dehogyis! - vágtam rá egyből - Miről beszélsz?! Ekkora hülyeséget...! - duzzogtam.
- Helyes fiú! - mondta anyám...
- Hé! Le lehet állni jó? Csak ránéztem, ennyi! - fakadtam ki halkan. - És hogyha most megbocsátotok... - emelt fővel távoztam a helyszínről.
Ekkora baromságot! Még hogy... Ő!!! De hát ő egy idősebb fiú! Az is lehet, hogy 4-5 évvel idősebb nálam! Ki tudja mennyi idős! Mi vagyok én? Egy cafat hús, amivel kényük kedvükre játszhatnak a szüleim? Na ezt már nem! Beatrix Wendy Roberts nem könnyen kapható! Nem leszek olyan lány, mint akiket a fiúk ki tudnak használni egyetlen mosollyal! Hülye... Érettebb pasik!! Még, hogy én?!!
- Wááá! - kiáltottam.
- Heló. - köszönt a fiú.
Te jó ég, te jó ég, te jó ég, te jó ég!!! Ez ő!!! Hangosan kiáltottam? Most biztos hülyének néz! El kell bújnom! De hová... A kabátom!
Lehajtottam a fejem, és becsuktam a szemem.
- Szi... Szia... - dadogtam.
Szedd össze magad Beatrix!
- Csak a kabátomért jöttem. - mondta bohókásan.
Biztosan hülyének néz... Nem is csodálom! Az is vagyok...!
Visszatértem a szüleimhez teljesen kipirulva, amit édesapám természetesen észre is vett, hála sas szemének, és, hogy nem hülye.
- Nem tetszik neked, mi? Mit beszéltetek?
- Semmit. Bejött a kabátjáért és ennyi.
- Ennyi az egész? - kérdezte anya.
- Téged meg ki engedett bele ebbe a beszélgetésbe? - mondtam mérgesen, de anyám csak kuncogott egyet, és odafordult a bátyámhoz beszélgetni.
- Mikor megyünk haza? - kérdeztem türelmetlenkedve.
- Mehetünk?
- Felőlem...
- Akkor induljunk!
Apa elköszönt mindenkitől, és beszállt a kék Mercédeszébe, amit úgy szeretett vezetni. Kényelmes volt, szép, és keveset fogyasztott. ,,A tökéletes autó''.
Otthon csak arra a tündéri arcú és hangú fiúra tudtam gondolni... Hogy mi lehet a neve, van-e facebookja, az a szép csaj a csaja-e, stb.
Az iskolában az összes diák együttvéve nem tudott annyira felizgatni, mint azaz egy fiú önmagában. Annyira érdekes! Olyan titokzatos... Ki akarom deríteni a nevét!
Végre eljött a várva várt péntek, egész este őt kerestem, de nem találtam sehol sem, amit annyira bántam! A következő hét ugyanolyan unalmas volt, mint az összes többi az utóbbi időben, aztán végre eljött megint a péntek. De a fiút sehol sem találtam.
- Jól vagy? - kérdezte anyám. - Kicsit sápadtnak tűnsz.
- Igen... Egy kicsit sápadt is vagyok... Ki kéne mennem egy kicsit a friss levegőre...
- Elkísérjelek?
- Nem kell. Köszi.
Az udvaron kint volt néhány gyerek, köztük ott volt Miri is, ezért odamentem hozzá.
- Szia Miri!
- Szia Bea! Akarsz velünk játszani? Totally Spies-osat játszunk!
- Mit kell csinálnom?
- Lehetsz kém, vagy gonosz, vagy Jerry...
- Mit csinál egy kém? - mosolyogtam. A kislány elmagyarázta a játék lényegét, és elkezdtünk játszani. Amikor eljött a vacsora ideje, szinte kiugrott a szívem a helyére.
- Te ülj az öregasszony mellé! - nevetett a fiú mellett lévő fiú. Gondolom ezt arra mondták, hogy az asztalnál volt két üres hely, és az egyik üres hely mellett egy kopaszodó néni, a másik hely mellett pedig az anyám ült. A fiúk kő papír ollóval kisorsolták, hogy ki üljön hová, és elkezdtek vacsorázni. Mondanom sem kell, hogy egy falat sem ment le a torkomon. Anyám mellett ültem, és hihetetlenül megilletődtem. A vacsora után felmentem az emelete, és azon gondolkodtam, hogy a fiú ismerős valahonnan...
- Gyere már! - nevetett a fiú. A barátja és az ő hangja kintről szűrődött be. Idejönnek?
- Megyek!
Valami nagyon vicceset mesélhettek egymásnak, mert állandóan röhögnek.
- Itt már van valaki. - mondta a srác barátja. A fiú rám nézett, erre én annyira elvörösödtem, hogy lehajtottam a fejem, és hátrébb álltam.
- Nem zavarunk? - kérdezte kedvesen a fiú, mivel annyira megilletődtem, hogy nem tudtam beszélni, ezért csak a fejemet ingattam, majd elmentem egy könyvért, hogy elterelhessem a gondolataimat. Valami itt nagyon furcsa... Honnan ilyen ismerős ez a fiú? Csak nem...? Odasétáltam a fiúkhoz.
- Ne... Ne hara... haragudj. - dadogtam, de még mindig nem mertem rá nézni.
- Igen? - kérdezte mosolyogva a fiú.
- A... ne... neved nem... Benjamin?
- De. - nevetett fel. - Honnan tudod? -kérdezte és közeledett felém.
- Le... Lent van egy... Egy kép... A... A falon lévő gyerekek képe mellett... Amin rajta vagy...
- Egy kép? Ezt muszáj lesz megnéznem, de szerintem összetévesztesz valakivel. Rólam nincs lent kép. Mi a neved? - kérdezte nyájasan. Erre most már képtelen voltam lent tartani a fejem, és közelebb még ellenállhatatlanabbnak tűnt. - Óhh! - mondta meglepve. és közelebb jött hozzám. Mostanra alig volt köztünk 10 centiméter. Szorosan a falnak támaszkodtam, de ő még közelebb jött. A fiú csábos mosollyal illetett meg, amitől én még vörösebb lettem. A fiú szája nyílt, és beszédre készült. Ennyire csúnya vagyok? Ezt nem hiszem el... Miért kell mindig ennek történnie? A fiú egy köszönéssel szakította meg a gondolatmenetemet.
- Helló Gyönyörűm!
