3.RÉSZ
2015/12 Hó vége
- Webby! - kiáltotta egyszerre Miri és Grace. Felnéztem meglepődve és értetlenkedve.
- Ki mennél végre a táblához? - kérdezte lassan a matek tanárnő.
Noah máris végzett volna? Felálltam a helyemről és kisétáltam a táblához. A tanárnő adott egy egyenletet amit - szerintem - könnyű szerrel megoldottam, majd kicsöngettek. Ezek szerint Noah-nak nem két percbe telt megoldania a feladatot. Egyébként Noah egy okos fiú, csak... Nem is tudom... Azt mondanám, a matek nem az erőssége.
- Rendben gyerekek... - mondta lassan a tanárnő, majd felírt három feladatot a táblára. - Ezt jövőhét keddre csináljátok meg. Viszont látásra! - mondta - szokásának megfelelően - lassan, majd kiment a teremből.
- Webby, megyünk? - kérdezte Miri.
- Öhm... Most? - kérdeztem vissza, és bólogatott. - Rendben... - válaszoltam mosolyogva. De őszintén... Semmi kedvem nem volt hozzá.
- Grace, jössz? - kérdezte Miri türelmetlenkedve.
- Mindjárt. - elővette a kis kék és zöld dobozát, majd meggondolta magát és vissza tette a táskájába.
- Hozd a táskát is. - mondtam neki.
- Jó.
Miért nem tudok nemet mondani? Ez a kérdés sokszor merült már fel bennem, bár választ még nem kaptam. Azt hiszem azért, mert nem szeretnék kimaradni semmiből sem. Néha rosszul érzem magam ezért. Olyan érzés, mintha irányítanának. Pedig ezt én döntöm el, senki sem irányít. Senki. Én vagyok a hülye, hát bűnhődjek csak!
Átmentünk hárman a második emelet másik oldalára a női mosdóba, majd meggyújtottuk külön-külön a cigarettánkat. Mélyet szívtam az én kis töltött marlboromba, had roncsoljam a tüdőmet.
Ahányszor csak dohányzom, annyiszor gondolok a bajaimra és megfeledkezek róluk egy perc alatt. Minden problémámról és sérelmemről. Szeretek dohányozni, ha tudom is, hogy rossz.
Szeretem roncsolni az egészségemet, mert arra gondolok ilyenkor, hogy minél előbb engedhetem el az élet minden problémáját. Szeretem a gondolatot, hogy már nem vagyok. Érdekel, milyen szenvedni a halál okozta bajokban.
Például... Vettem már be gyógyszereket, hogy végre megdögöljek - jelzem, sikertelenül - de nem szenvedtem. Sírtam, féltem, de nem szenvedtem, csak... elaludtam. Reggel mikor felébredtem értetlenkedve nyúltam arcomhoz. NEM TÖRTÉNT SEMMI. Rossz érzés volt, hogy még mindig létezek, és nem búcsúztam el a gyötrelmeimtől. Hiába írtam órákon keresztül a búcsúlevelet.
Semmi. Semmi sem. Annál is kevesebb.
- Webby! - szólított meg Miri.
- Igen? - kaptam fel hirtelen a fejemet. Érdekes, hogy mindig akkor zavarnak meg, amikor emlékezek. Mindig megfosztanak ettől az érzéstől. De talán jobb is így, legalább nem rágódok annyit a múltamon.
- Hallod, miért nem figyelsz? - kérdezte Grace.
- Gondolkodtam...
- Jó, mindegy! - kiáltotta Miri felhívva magára a figyelmet. ,,Mindegy..." - Szóval mit gondolsz erről?
- Miről? - kérdeztem meglepődten.
- Előbb mondtam el!
- Hagyjad, nem figyel. - mondta Grace.
- Davidről!!!
- Mi van vele? - kérdeztem értetlenkedve. David az évfolyamtársunk. Év elején nagyon jóban voltunk, amiért nagy árat is fizettem... Volt neki egy ,,barátnője"... Elvileg... Inkább csak az a tipikus ,,facebookon ismertem meg és összejöttünk" kapcsolata volt. Nem számít... Szóval elvileg volt neki az a lány, és akárhányszor találkoztunk megölelt, amit az osztálytársai nem néztek jó szemmel. Azt hitték, hogy elakarom lopni Davidet a barátnőjétől. Ami teljesen abszurd volt! Hiszen David sosem jött be nekem, és szerintem nem is viselkedtem úgy, mint akinek igen.
- Nézd már meg mit írt nekem! - kiáltotta. Átadta a telefonját és megmutatta a beszélgetésüket amit Messengeren írtak egymásnak. Olyan dolgok álltak benne, amit tudom, hogy nem gondolt komolyan David. De ezt Miri nem vette észre... Nem vagyok képes megmondani neki az igazságot, tudom, hogy megsértődne és összetörne. Visszaadtam neki a telefonját és vele együtt örültem.
- Tényleg nagyon aranyosak vagytok! - mosolyogtam.
- Tudom!!! - kiáltotta.
- Bassza meg... - morgott Grace.
- He? - ,,kérdezte" Miri.
- Lehamuztam magam... - morogta Grace. Elkezdtem nevetni, de szemlátomást ennek Grace nem nagyon örült.
- Mi van büdös dohányosok?! - rontott be Ester. Mindig így köszönt minket akárhányszor csak mosdóban vagyunk.
- Grace lehamuzta magát. - mosolyogtam.
- Hát az nem jó... De...
- Webby pedig egy pöcs. - szakította meg Grace Estert.
- Ezt eddig is tudtuk. - mondta fennhéjázva. Valamiért mindig többes számban beszél. ,,Jaj!" Lehet, hogy skizofrén? - Na de nem hiszitek el mi történt!
- Mi? - kérdeztük egyszerre a nagy választ várva.
- Elmarad a magyar!
- EZ AZ!!! - tört ki Miri magából.
- Hogyhogy? - kérdeztem.
- Vera néni nincs.
- Király! Akkor hazamehetünk! - mosolygott Grace.
- Mit vigyorogsz? - kérdeztem vicceskedve.
- Mikor mész haza? - váltott témát Grace.
- Miri, megyünk? - kérdezte Ester.
- Oké! - válaszolt Miri és már el is mentek.
- Szóval? - kérdezett újra Grace.
- Négykor. Te?
- Én is.
- Lemegyünk addig sportsávra?
- Előbb menjünk ebédelni.
- Rendben, szóljuk Edéknek. - javasoltam.
- Jó, addig én itt megvárlak. - válaszolta a cigarettájára nézve. Kimentem a mosdóból és balra vettem az irányt a folyosó végére ahol elhelyezkedett a termünk. Amint beléptem azt láttam, hogy Ed az asztalokon ugrál és Oliver hadonászik egy esernyővel. Tettem egy lépést szóra nyitva a számat, de Freddie megijesztett én pedig majdnem elestem.
- Hehe! - nevetett Freddie.
- Leejtettem a kipád... - lehajoltam és felvettem a kipáját. Átakartam adni Freddienek, de megelőzött és kikapta a kezemből.
- Kösz.
- Jöttök ebédelni? - kérdeztem kedvesen a három fiútól. Ed leugrott az asztalról és elsétált mellettem. Nem is nézett rám...
- Öhm... Hát oké... - mondtam halkan. Ed kisétált az ajtón, Freddie és Oliver pedig követték őt. A táskámhoz sétáltam és felvettem a hátamra.
- Jössz? - kiáltotta Ed az ajtóból.
- Igen! - mosolyogtam. Ed mindig is szimpatikus volt nekem. Szó szerint az első mondatától. A mosdóhoz siettem, hogy szóljak Gracenek, de ő pont akkor jött ki az ajtón.
- Mizu? - kérdeztem idegesen Gracetől.
- Hogyhogy mizu? Alig két perce találkoztunk.
- Öhm... Tudom, csak... - habogtam. - Valahogy elakartam terelni a figyelmemet Edről. Pár napja furcsán érzem magam a közelében. - suttogtam.
- Társaságban nem illik sugdolózni! Még nem mondták? - kérdezte pimaszul Freddie.
- Majd később megbeszéljük, ha ketten leszünk, jó? - kérdezte Grace.
- Oké... Köszi.
Leértünk a földszintre és benyitottunk az ebédlőbe és meglepetésünkre kicsi volt a sor. Két három ember állt előttünk. Ledobtam a táskámat és beálltam a sor végére, a többiek pedig mögém. Grace elém állt - mint mindig - , és gyorsan mondott valamit.
- Tök szívás, hogy elköltöztetek...
- Igen, tudom. Most járhatnánk együtt haza.
- Aha...
- Milyen az új ház?
- Nagyon klassz! Nem jössz át megnézni valamikor? Megakarom mutatni neked a szobámat, annyira jó lett!
- Valamikor majd átmegyek. Írj majd facebookon és megbeszéljük.
- Minek? - kérdezte és elvett egy tálcát meg evőeszközöket. - Majd felhívjuk apádat, tuti megengedi!
- Mondjuk - én is elvettem egy tálcát és evőeszközöket. - lehet róla szó.
- Sziasztok lányok! - köszönt egy ismerős hang mire én körbenéztem és kerestem a hang irányát.
- Áhh, heló Clinton... - köszöntem vissza barátaim társaságában a konyhás férfinak, aki egy asztalnál ebédelt munkatársaival.
- Clinton!!! - kiáltotta Ed nagyon hangosan és nevetve. Nem tudom leírni milyen, mikor Ed így beszél. De az biztos, hogy nagyon szórakoztató egy fiú. Clinton pedig... Clinton az a tipikus ,,hím" aki, ha ,,nőstényt" lát, megakarja ,,hágni"... Ebéd után mindig megkérdezi tőlem, hogy nem kérek-e süteményt... Mint valami cukros bácsi!
- Itt a pasid Grace... - súgtam kuncogva Gracenek. Válaszul egy - szinte - gyilkos nézést kaptam. Nem baj... Megérte.
- Üljünk minél messzebb tőlük. - súgta Grace.
- A szerelemnek nem szabhatsz gátokat! - mielőtt bárki is félreértené, semmi sincs köztük. Grace egy 14 éves lány, Clinton pedig egy 28 éves férfi - aki szerintem biztos pedofil - , csak Clinton mindig olyan ,,furcsán" mosolyog, mint aki megakar rontani kislányokat... Néha már dühítő. Persze... Mindig viccet csinálok ebből, ha Graceről van szó, de ettől függetlenül nagyon dühít - főleg, ha velem teszik ezt a ,,pedofil konyhás bácsik" - ! Sportsávon például, ha sokáig maradok bent, jön Clinton és a barátja, és néznek röplabda közben. Néha olyan megjegyzéseket tesznek, mint ,,Jól csinálod!", ,,Csak így tovább!", ,,Nem jössz fel?" , ,,Ugorj magasabbra!" , ,,Szólj, ha végeztél!".
- Ez annyira degradáló! - mondta durcásan Grace.
- Nem ültök ide hozzánk? - kérdezte Clinton vihogva. Graceval - amint megkaptuk az ebédünket - , leghátra leültünk háttal Clintonéknak. Miután befejeztük az ebédet, lementünk a testnevelés terembe és leültünk egy padra.
- Meddig maradtok? - kérdezte Ed.
- Négyig. - válaszolt Grace.
- Én is... - válaszoltam.
- Chh... Nem meglepő...
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza.
- Mindig Grace nyomában jársz. Nem unod még, hogy az utánfutója vagy?
- Ezt már mondtad... vagy ezerszer... Nem unod még, hogy folyton magad ismételed? - kérdeztem vissza dühösen, de egyből meg is bántam. Nem akarok így viselkedni Eddel. - Jó, bocs... - ,,Jó, bocs"? Ennyi telt tőled Webby??
- Nehogy már te kérj tőle bocsánatot amiért basztat! Ne legyél ennyire nyuszi! - parancsolt rám Grace.
- Miért mondod meg neki, hogy mit csináljon? - kérdezett vissza Ed. - Hagyd, hogy maga tanulja meg mit kell tenni ilyen helyzetekben!
- De hogyha egyszer ilyeneket mondasz neki, ő pedig elszégyenli magát...
- Mindjárt jövök. - szakítottam félbe Gracet. Felvettem a táskámat a hátamra és amikor már nem voltam a többiek szeme előtt felfutottam a második emeleti női mosdóba, elővettem egy szálat és rágyújtottam.
Mindig ez történik... Viselkedés zavaros vagyok... Nem várhatom el a többiektől, hogy kedveljenek, ha nem kedvelem magam! Nem akarod élni... Olyan nehéz ez az egész! túl nehéz életet kaptam... De tényleg! Mindig megtalálnak a rossz helyzetek!
Néhány percig még gyötrődtem és sajnáltattam magam, de hamar rájöttem, hogy ez nem megoldás. Hirtelen berregett a telefonom.
**Anya hívott, haza kell mennem** - írta Grace messengeren.
**Oké, majd még beszélünk! :) **- válaszoltam.
**Ká, cs! :) **
**Szia :* **
- Szuper... Lehet itt egyedül négyig... - mondtam magamnak. Elszívtam a cigarettámat és vártam a kicsöngőt. Addig pedig zenét hallgattam és gondolkodtam. Amint meghallottam a becsöngőt, felálltam majd a termünk felé vettem az irányt. Máris becsengettek? Nincs időérzékem... Benyitottam és a legnagyobb meglepetésemre Edet láttam meg egyedül telefonozni. - Szi...Szia...
- Heló.
- A többiek?
- Hazamentek óra után.
- Te meddig maradsz?
- Fél négyig.
- Mit csinálsz addig?
- Játszom. Vagy van más ötleted?
- Nincs... Játssz csak.
- Hm? - hümmögött majd megrántotta a vállát, mintha nem erre a válaszra várt volna. - Ok.
Néhány percig csendben ültünk, ezért elővettem azt a könyvet, amit aktuálisan olvastam. Hihetetlenül idegesített ez a nagy csönd!!! Mindig is utáltam a csöndet... Nem kellett sok idő, míg megszólítottam Edet.
- Na és... - gondolkodtam. - Mivel játszol? - Más nem jutott eszedbe Webby, komolyan?
- *valami számomra ismeretlen játék*. Tök jó...
- Hát ez... - haboztam - tök jó...
- Ja.
- Jaj! - kiáltottam és lehajtottam a fejem az Ed előtti tanári asztalra. - Nekem ez nem megy!
- Mi? - kérdezte és közben még mindig játszott a - számomra ismeretlen - játékával.
- Ideges vagyok és nem tudom, hogy miért! - nyafogtam. DE MIÉRT NYAFOGOK?!
- Hát az szar.
- Tudom... - nyafogtam továbbra is, mint valami idióta kislány.
Nem tudom miért nem tudok természetesen viselkedni az Ed fajtákkal... Nem lehet, hogy megtetszett!!! Az teljesen kizárt! Ahhoz... Ahhoz... Ahhoz túlságosan is mások vagyunk... Nem akartam valaki olyanba beleszeretni, mint Ed...
2015/10 Hó közepe
- Szóval azt mondod, hogy tetszik neked Ed? - kérdezte Grace furcsállva.
- Azt hiszem... - válaszoltam.
- Szerintem ez nem jó ötlet...
- Miért? Ő teljesen másmilyen, mint Béni vagy Justin! Ezért is vonzó... Okos... Kedves...
- Kedves?
- Igenis az! Év... Év elején mégiscsak megvédett...
- Mikor? - kérdezte Grace tágra nyílt szemekkel.
- Emlékszel még a csoport beszélgetésre messengeren év elejéről?
- Körülbelül. Nem kedveltek. Mondjuk nekem semmi bajom nem volt veled, csak nem érdekeltél, mert még nem ismertelek.
- Miri kitette a csoportba a profilképeimet és kifigurázta őket. Akkor volt nálam Rebecca, amikor még jóban voltunk...
- Igen, tudom.
- Na, szóval Rebecca válaszolt helyettem, mert fogalmam se volt arról, hogy mit kellett volna tennem. A suli második napján pedig összevesztem Chelia-val és gyakorlatilag megfenyegetett a csoportban és privátban is. Emlékszel még mit írt erre Ed?
- Nem.
- Azt, hogy nem már az első napokban kiközösíteni engem. Erre pedig Cheila mit válaszolt?
- Nem tudom!!! Ne szakítsd már meg folyton a storyt!
- Lenyugodott. Visszavett kicsit, olyan volt, mintha tisztelné Edet.
- Áhh, dereng valami... És ezért tetszett meg?
- Nemcsak...
- De főleg.
- Igen, főleg ezért. De nagyon szeretek vele beszélgetni, és mondom, más, mint a többi fiú. Ő nem arra hajt, hogy megbassza a lányokat. Nekem bármikor, de tényleg, bármikor! Tetszett valaha Ed?
- Hát... - habozott. - Igen, még amikor új voltam. De hamar rájöttem, hogy ő nem az a fiú, akivel lehetne egy normális kapcsolatod.
- Ezt... hogy érted...? - kérdeztem elszomorodva.
- Szóval ő az a fajta ember, aki hamar dühbe gurul, és már ne haragudj, de te hamar felidegesítenéd. Meg nem veszi észre, ha megbánt valakit. Ez szerintem neked sem lenne jó...
- Igazad van...
2015/12 Hó vége
- Ne nyafogj már, kurva idegesítő vagy! - mondta nyugodtan... Lehajtottam a fejemet a padra és beakartam fogni a fülemet, de nem ment...
Igaza van...
- Azt hiszitek, ti lányok, hogy ezzel aranyosabbak lesztek, pedig rohadtul nem.
Tudom...
- A semmin hisztizel. Nem is próbálsz megváltozni?
Nem tudok...
- Látod? Már megint olyan gyerekesen viselkedsz!
Sajnálom... Én... Annyira sajnálom...
- Így előbb vagy utóbb senki sem fog majd veled foglalkozni. nem látod, hogy ez mennyire taszító?
Hidd el...
- Nem bírod magad összeszedni?!
Én... Nagyon is...
- Nem veszed észre, hogy ez gáz? Bénán viselkedsz!
Tudom!!! Tudom!!! Érted? De egyszerűen nem tudok máshogy viselkedni! Sajnálom! Nem vagyok hozzászokva ehhez! Még soha nem voltak olyan barátaim, mint most! És ez összezavar! Nem tudom, hogy kéne viselkednem! Érted?! NEM TUDOM!
- Webby... Mit csinálsz? - kérdezte Ed valamivel kedvesebben. - Sírsz? - kérdezett ismét, majd felállt és megkerülte az asztalt. - Webby...? - kérdezett félve és megérintette a hátamat.
- Webby! - kiáltotta egyszerre Miri és Grace. Felnéztem meglepődve és értetlenkedve.
- Ki mennél végre a táblához? - kérdezte lassan a matek tanárnő.
Noah máris végzett volna? Felálltam a helyemről és kisétáltam a táblához. A tanárnő adott egy egyenletet amit - szerintem - könnyű szerrel megoldottam, majd kicsöngettek. Ezek szerint Noah-nak nem két percbe telt megoldania a feladatot. Egyébként Noah egy okos fiú, csak... Nem is tudom... Azt mondanám, a matek nem az erőssége.
- Rendben gyerekek... - mondta lassan a tanárnő, majd felírt három feladatot a táblára. - Ezt jövőhét keddre csináljátok meg. Viszont látásra! - mondta - szokásának megfelelően - lassan, majd kiment a teremből.
- Webby, megyünk? - kérdezte Miri.
- Öhm... Most? - kérdeztem vissza, és bólogatott. - Rendben... - válaszoltam mosolyogva. De őszintén... Semmi kedvem nem volt hozzá.
- Grace, jössz? - kérdezte Miri türelmetlenkedve.
- Mindjárt. - elővette a kis kék és zöld dobozát, majd meggondolta magát és vissza tette a táskájába.
- Hozd a táskát is. - mondtam neki.
- Jó.
Miért nem tudok nemet mondani? Ez a kérdés sokszor merült már fel bennem, bár választ még nem kaptam. Azt hiszem azért, mert nem szeretnék kimaradni semmiből sem. Néha rosszul érzem magam ezért. Olyan érzés, mintha irányítanának. Pedig ezt én döntöm el, senki sem irányít. Senki. Én vagyok a hülye, hát bűnhődjek csak!
Átmentünk hárman a második emelet másik oldalára a női mosdóba, majd meggyújtottuk külön-külön a cigarettánkat. Mélyet szívtam az én kis töltött marlboromba, had roncsoljam a tüdőmet.
Ahányszor csak dohányzom, annyiszor gondolok a bajaimra és megfeledkezek róluk egy perc alatt. Minden problémámról és sérelmemről. Szeretek dohányozni, ha tudom is, hogy rossz.
Szeretem roncsolni az egészségemet, mert arra gondolok ilyenkor, hogy minél előbb engedhetem el az élet minden problémáját. Szeretem a gondolatot, hogy már nem vagyok. Érdekel, milyen szenvedni a halál okozta bajokban.
Például... Vettem már be gyógyszereket, hogy végre megdögöljek - jelzem, sikertelenül - de nem szenvedtem. Sírtam, féltem, de nem szenvedtem, csak... elaludtam. Reggel mikor felébredtem értetlenkedve nyúltam arcomhoz. NEM TÖRTÉNT SEMMI. Rossz érzés volt, hogy még mindig létezek, és nem búcsúztam el a gyötrelmeimtől. Hiába írtam órákon keresztül a búcsúlevelet.
Semmi. Semmi sem. Annál is kevesebb.
- Webby! - szólított meg Miri.
- Igen? - kaptam fel hirtelen a fejemet. Érdekes, hogy mindig akkor zavarnak meg, amikor emlékezek. Mindig megfosztanak ettől az érzéstől. De talán jobb is így, legalább nem rágódok annyit a múltamon.
- Hallod, miért nem figyelsz? - kérdezte Grace.
- Gondolkodtam...
- Jó, mindegy! - kiáltotta Miri felhívva magára a figyelmet. ,,Mindegy..." - Szóval mit gondolsz erről?
- Miről? - kérdeztem meglepődten.
- Előbb mondtam el!
- Hagyjad, nem figyel. - mondta Grace.
- Davidről!!!
- Mi van vele? - kérdeztem értetlenkedve. David az évfolyamtársunk. Év elején nagyon jóban voltunk, amiért nagy árat is fizettem... Volt neki egy ,,barátnője"... Elvileg... Inkább csak az a tipikus ,,facebookon ismertem meg és összejöttünk" kapcsolata volt. Nem számít... Szóval elvileg volt neki az a lány, és akárhányszor találkoztunk megölelt, amit az osztálytársai nem néztek jó szemmel. Azt hitték, hogy elakarom lopni Davidet a barátnőjétől. Ami teljesen abszurd volt! Hiszen David sosem jött be nekem, és szerintem nem is viselkedtem úgy, mint akinek igen.
- Nézd már meg mit írt nekem! - kiáltotta. Átadta a telefonját és megmutatta a beszélgetésüket amit Messengeren írtak egymásnak. Olyan dolgok álltak benne, amit tudom, hogy nem gondolt komolyan David. De ezt Miri nem vette észre... Nem vagyok képes megmondani neki az igazságot, tudom, hogy megsértődne és összetörne. Visszaadtam neki a telefonját és vele együtt örültem.
- Tényleg nagyon aranyosak vagytok! - mosolyogtam.
- Tudom!!! - kiáltotta.
- Bassza meg... - morgott Grace.
- He? - ,,kérdezte" Miri.
- Lehamuztam magam... - morogta Grace. Elkezdtem nevetni, de szemlátomást ennek Grace nem nagyon örült.
- Mi van büdös dohányosok?! - rontott be Ester. Mindig így köszönt minket akárhányszor csak mosdóban vagyunk.
- Grace lehamuzta magát. - mosolyogtam.
- Hát az nem jó... De...
- Webby pedig egy pöcs. - szakította meg Grace Estert.
- Ezt eddig is tudtuk. - mondta fennhéjázva. Valamiért mindig többes számban beszél. ,,Jaj!" Lehet, hogy skizofrén? - Na de nem hiszitek el mi történt!
- Mi? - kérdeztük egyszerre a nagy választ várva.
- Elmarad a magyar!
- EZ AZ!!! - tört ki Miri magából.
- Hogyhogy? - kérdeztem.
- Vera néni nincs.
- Király! Akkor hazamehetünk! - mosolygott Grace.
- Mit vigyorogsz? - kérdeztem vicceskedve.
- Mikor mész haza? - váltott témát Grace.
- Miri, megyünk? - kérdezte Ester.
- Oké! - válaszolt Miri és már el is mentek.
- Szóval? - kérdezett újra Grace.
- Négykor. Te?
- Én is.
- Lemegyünk addig sportsávra?
- Előbb menjünk ebédelni.
- Rendben, szóljuk Edéknek. - javasoltam.
- Jó, addig én itt megvárlak. - válaszolta a cigarettájára nézve. Kimentem a mosdóból és balra vettem az irányt a folyosó végére ahol elhelyezkedett a termünk. Amint beléptem azt láttam, hogy Ed az asztalokon ugrál és Oliver hadonászik egy esernyővel. Tettem egy lépést szóra nyitva a számat, de Freddie megijesztett én pedig majdnem elestem.
- Hehe! - nevetett Freddie.
- Leejtettem a kipád... - lehajoltam és felvettem a kipáját. Átakartam adni Freddienek, de megelőzött és kikapta a kezemből.
- Kösz.
- Jöttök ebédelni? - kérdeztem kedvesen a három fiútól. Ed leugrott az asztalról és elsétált mellettem. Nem is nézett rám...
- Öhm... Hát oké... - mondtam halkan. Ed kisétált az ajtón, Freddie és Oliver pedig követték őt. A táskámhoz sétáltam és felvettem a hátamra.
- Jössz? - kiáltotta Ed az ajtóból.
- Igen! - mosolyogtam. Ed mindig is szimpatikus volt nekem. Szó szerint az első mondatától. A mosdóhoz siettem, hogy szóljak Gracenek, de ő pont akkor jött ki az ajtón.
- Mizu? - kérdeztem idegesen Gracetől.
- Hogyhogy mizu? Alig két perce találkoztunk.
- Öhm... Tudom, csak... - habogtam. - Valahogy elakartam terelni a figyelmemet Edről. Pár napja furcsán érzem magam a közelében. - suttogtam.
- Társaságban nem illik sugdolózni! Még nem mondták? - kérdezte pimaszul Freddie.
- Majd később megbeszéljük, ha ketten leszünk, jó? - kérdezte Grace.
- Oké... Köszi.
Leértünk a földszintre és benyitottunk az ebédlőbe és meglepetésünkre kicsi volt a sor. Két három ember állt előttünk. Ledobtam a táskámat és beálltam a sor végére, a többiek pedig mögém. Grace elém állt - mint mindig - , és gyorsan mondott valamit.
- Tök szívás, hogy elköltöztetek...
- Igen, tudom. Most járhatnánk együtt haza.
- Aha...
- Milyen az új ház?
- Nagyon klassz! Nem jössz át megnézni valamikor? Megakarom mutatni neked a szobámat, annyira jó lett!
- Valamikor majd átmegyek. Írj majd facebookon és megbeszéljük.
- Minek? - kérdezte és elvett egy tálcát meg evőeszközöket. - Majd felhívjuk apádat, tuti megengedi!
- Mondjuk - én is elvettem egy tálcát és evőeszközöket. - lehet róla szó.
- Sziasztok lányok! - köszönt egy ismerős hang mire én körbenéztem és kerestem a hang irányát.
- Áhh, heló Clinton... - köszöntem vissza barátaim társaságában a konyhás férfinak, aki egy asztalnál ebédelt munkatársaival.
- Clinton!!! - kiáltotta Ed nagyon hangosan és nevetve. Nem tudom leírni milyen, mikor Ed így beszél. De az biztos, hogy nagyon szórakoztató egy fiú. Clinton pedig... Clinton az a tipikus ,,hím" aki, ha ,,nőstényt" lát, megakarja ,,hágni"... Ebéd után mindig megkérdezi tőlem, hogy nem kérek-e süteményt... Mint valami cukros bácsi!
- Itt a pasid Grace... - súgtam kuncogva Gracenek. Válaszul egy - szinte - gyilkos nézést kaptam. Nem baj... Megérte.
- Üljünk minél messzebb tőlük. - súgta Grace.
- A szerelemnek nem szabhatsz gátokat! - mielőtt bárki is félreértené, semmi sincs köztük. Grace egy 14 éves lány, Clinton pedig egy 28 éves férfi - aki szerintem biztos pedofil - , csak Clinton mindig olyan ,,furcsán" mosolyog, mint aki megakar rontani kislányokat... Néha már dühítő. Persze... Mindig viccet csinálok ebből, ha Graceről van szó, de ettől függetlenül nagyon dühít - főleg, ha velem teszik ezt a ,,pedofil konyhás bácsik" - ! Sportsávon például, ha sokáig maradok bent, jön Clinton és a barátja, és néznek röplabda közben. Néha olyan megjegyzéseket tesznek, mint ,,Jól csinálod!", ,,Csak így tovább!", ,,Nem jössz fel?" , ,,Ugorj magasabbra!" , ,,Szólj, ha végeztél!".
- Ez annyira degradáló! - mondta durcásan Grace.
- Nem ültök ide hozzánk? - kérdezte Clinton vihogva. Graceval - amint megkaptuk az ebédünket - , leghátra leültünk háttal Clintonéknak. Miután befejeztük az ebédet, lementünk a testnevelés terembe és leültünk egy padra.
- Meddig maradtok? - kérdezte Ed.
- Négyig. - válaszolt Grace.
- Én is... - válaszoltam.
- Chh... Nem meglepő...
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza.
- Mindig Grace nyomában jársz. Nem unod még, hogy az utánfutója vagy?
- Ezt már mondtad... vagy ezerszer... Nem unod még, hogy folyton magad ismételed? - kérdeztem vissza dühösen, de egyből meg is bántam. Nem akarok így viselkedni Eddel. - Jó, bocs... - ,,Jó, bocs"? Ennyi telt tőled Webby??
- Nehogy már te kérj tőle bocsánatot amiért basztat! Ne legyél ennyire nyuszi! - parancsolt rám Grace.
- Miért mondod meg neki, hogy mit csináljon? - kérdezett vissza Ed. - Hagyd, hogy maga tanulja meg mit kell tenni ilyen helyzetekben!
- De hogyha egyszer ilyeneket mondasz neki, ő pedig elszégyenli magát...
- Mindjárt jövök. - szakítottam félbe Gracet. Felvettem a táskámat a hátamra és amikor már nem voltam a többiek szeme előtt felfutottam a második emeleti női mosdóba, elővettem egy szálat és rágyújtottam.
Mindig ez történik... Viselkedés zavaros vagyok... Nem várhatom el a többiektől, hogy kedveljenek, ha nem kedvelem magam! Nem akarod élni... Olyan nehéz ez az egész! túl nehéz életet kaptam... De tényleg! Mindig megtalálnak a rossz helyzetek!
Néhány percig még gyötrődtem és sajnáltattam magam, de hamar rájöttem, hogy ez nem megoldás. Hirtelen berregett a telefonom.
**Anya hívott, haza kell mennem** - írta Grace messengeren.
**Oké, majd még beszélünk! :) **- válaszoltam.
**Ká, cs! :) **
**Szia :* **
- Szuper... Lehet itt egyedül négyig... - mondtam magamnak. Elszívtam a cigarettámat és vártam a kicsöngőt. Addig pedig zenét hallgattam és gondolkodtam. Amint meghallottam a becsöngőt, felálltam majd a termünk felé vettem az irányt. Máris becsengettek? Nincs időérzékem... Benyitottam és a legnagyobb meglepetésemre Edet láttam meg egyedül telefonozni. - Szi...Szia...
- Heló.
- A többiek?
- Hazamentek óra után.
- Te meddig maradsz?
- Fél négyig.
- Mit csinálsz addig?
- Játszom. Vagy van más ötleted?
- Nincs... Játssz csak.
- Hm? - hümmögött majd megrántotta a vállát, mintha nem erre a válaszra várt volna. - Ok.
Néhány percig csendben ültünk, ezért elővettem azt a könyvet, amit aktuálisan olvastam. Hihetetlenül idegesített ez a nagy csönd!!! Mindig is utáltam a csöndet... Nem kellett sok idő, míg megszólítottam Edet.
- Na és... - gondolkodtam. - Mivel játszol? - Más nem jutott eszedbe Webby, komolyan?
- *valami számomra ismeretlen játék*. Tök jó...
- Hát ez... - haboztam - tök jó...
- Ja.
- Jaj! - kiáltottam és lehajtottam a fejem az Ed előtti tanári asztalra. - Nekem ez nem megy!
- Mi? - kérdezte és közben még mindig játszott a - számomra ismeretlen - játékával.
- Ideges vagyok és nem tudom, hogy miért! - nyafogtam. DE MIÉRT NYAFOGOK?!
- Hát az szar.
- Tudom... - nyafogtam továbbra is, mint valami idióta kislány.
Nem tudom miért nem tudok természetesen viselkedni az Ed fajtákkal... Nem lehet, hogy megtetszett!!! Az teljesen kizárt! Ahhoz... Ahhoz... Ahhoz túlságosan is mások vagyunk... Nem akartam valaki olyanba beleszeretni, mint Ed...
2015/10 Hó közepe
- Szóval azt mondod, hogy tetszik neked Ed? - kérdezte Grace furcsállva.
- Azt hiszem... - válaszoltam.
- Szerintem ez nem jó ötlet...
- Miért? Ő teljesen másmilyen, mint Béni vagy Justin! Ezért is vonzó... Okos... Kedves...
- Kedves?
- Igenis az! Év... Év elején mégiscsak megvédett...
- Mikor? - kérdezte Grace tágra nyílt szemekkel.
- Emlékszel még a csoport beszélgetésre messengeren év elejéről?
- Körülbelül. Nem kedveltek. Mondjuk nekem semmi bajom nem volt veled, csak nem érdekeltél, mert még nem ismertelek.
- Miri kitette a csoportba a profilképeimet és kifigurázta őket. Akkor volt nálam Rebecca, amikor még jóban voltunk...
- Igen, tudom.
- Na, szóval Rebecca válaszolt helyettem, mert fogalmam se volt arról, hogy mit kellett volna tennem. A suli második napján pedig összevesztem Chelia-val és gyakorlatilag megfenyegetett a csoportban és privátban is. Emlékszel még mit írt erre Ed?
- Nem.
- Azt, hogy nem már az első napokban kiközösíteni engem. Erre pedig Cheila mit válaszolt?
- Nem tudom!!! Ne szakítsd már meg folyton a storyt!
- Lenyugodott. Visszavett kicsit, olyan volt, mintha tisztelné Edet.
- Áhh, dereng valami... És ezért tetszett meg?
- Nemcsak...
- De főleg.
- Igen, főleg ezért. De nagyon szeretek vele beszélgetni, és mondom, más, mint a többi fiú. Ő nem arra hajt, hogy megbassza a lányokat. Nekem bármikor, de tényleg, bármikor! Tetszett valaha Ed?
- Hát... - habozott. - Igen, még amikor új voltam. De hamar rájöttem, hogy ő nem az a fiú, akivel lehetne egy normális kapcsolatod.
- Ezt... hogy érted...? - kérdeztem elszomorodva.
- Szóval ő az a fajta ember, aki hamar dühbe gurul, és már ne haragudj, de te hamar felidegesítenéd. Meg nem veszi észre, ha megbánt valakit. Ez szerintem neked sem lenne jó...
- Igazad van...
2015/12 Hó vége
- Ne nyafogj már, kurva idegesítő vagy! - mondta nyugodtan... Lehajtottam a fejemet a padra és beakartam fogni a fülemet, de nem ment...
Igaza van...
- Azt hiszitek, ti lányok, hogy ezzel aranyosabbak lesztek, pedig rohadtul nem.
Tudom...
- A semmin hisztizel. Nem is próbálsz megváltozni?
Nem tudok...
- Látod? Már megint olyan gyerekesen viselkedsz!
Sajnálom... Én... Annyira sajnálom...
- Így előbb vagy utóbb senki sem fog majd veled foglalkozni. nem látod, hogy ez mennyire taszító?
Hidd el...
- Nem bírod magad összeszedni?!
Én... Nagyon is...
- Nem veszed észre, hogy ez gáz? Bénán viselkedsz!
Tudom!!! Tudom!!! Érted? De egyszerűen nem tudok máshogy viselkedni! Sajnálom! Nem vagyok hozzászokva ehhez! Még soha nem voltak olyan barátaim, mint most! És ez összezavar! Nem tudom, hogy kéne viselkednem! Érted?! NEM TUDOM!
- Webby... Mit csinálsz? - kérdezte Ed valamivel kedvesebben. - Sírsz? - kérdezett ismét, majd felállt és megkerülte az asztalt. - Webby...? - kérdezett félve és megérintette a hátamat.
- Jól vagyok. - válaszoltam és felnéztem, de nem rá. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet az arcomon. - Csak... - haboztam. Mit mondjak? - Csak egy kicsit... Fáradt vagyok...
- Ohh! - sóhajtott. - Már azt hittem, hogy sírsz.
- Minek nézel te engem? - nevettem.
- Árulj el nekem valamit... - Ed leült a helyére és rám nézett. - Tehát mégiscsak sírtál...
- Mondtam már, hogy nem! Csak a kontaktlencsémmel volt valami baj.
- Aha... Persze... - mosolygott. Mosolygott... Akaratlanul is elmosolyodtam. Kétség sem fér hozzá! Nem tudom rejtegetni az érzéseimet... Akárhányszor csak rám néz, zavarba jövök és elmosolyodok... EZEN NAGYON HAMAR VÁLTOZTATNOM KELL!
- Szóval... Mit áruljak el? - tereltem a témát.
- Miért viselkedsz olyan sokszor gyerekesen? Tényleg nagyon idegesítő. - nevette el magát. Aranyos látványt nyújtott. A mosolygó Ed... Imádom ezt a mosolyt... - Mármint... Az a legrosszabb, hogy te tudnál normális is lenni, mert tudom, hogy az vagy.
- Az lennék? - mosolyogtam, mint mindig.
- Igen... Szóval?
- Őszinte választ vársz?
- Mi...Milyen kérdés ez? - habogta. - Persze!
- Rendben, elárulom neked, de nagyon figyelj...
- Figyelek.
- Én... ezt... nem tudom!
